Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Ásguthy Erzsébet: Március

musát is hozzáadta. így álltak ott egy-két percig. Áron nem mozdult. Egyszerre pirosság öntötte el az arcát. Eleresztette a lány karját. Széttárt tenyerén úgy feküdt a kis kéz, minit egy puha madárfióka. Dehogy tudta volna bántani. Nagy jóság csordult el benne. Valami hirtelen jött gyöngédséggel ügyetlenül megsimogatta.

— Ugye

mondtam, hogy nem bírod, csak hencegsz

— diadalmaskodott a kicsi — gá-gá-gá, libakirály!...

— Mit

mondtál? — hördült fel Áron.

— Libakirály,

libákká ly — csúfolta az tovább.

— Te!

— ugrott néki a gyerek s egy fogással megcsavarta a csuklóját, úgy, hogy azonnal térdre esett tőle s kibuggyant szeméből a könny.

— Mi

vagyok? Mondod-e mégegyszer? — s a másik kezét is hátracsavarta.

— Nem

fáj, nem fáj, juszt se fáj — gőgösködött könnyein keresztül a kiis lány s szabadulni igyekezett a fiú acélos markából.

Az hirtelen eleresztette s felfigyelt. A kastély felől hangok hallatszottak. A kis lányt keresték.

Ijedten ugrott talpra a kicsi s hazafelé iramodott. Futtában törölte szét könnyeit maszatos kis öklével s csak a fehér harisnyán őrize néhány gyanús folt a kirándulás emlékeit.

A kert alól még egyszer visszafordúlt.

— Libakirály!

— kiáltotta — nincs is karikásod — s azzal hirtelen bebújt a kerítésen.

Hej, pedig jól jött volna a karikás most Áronnak, hogy végigcsördíthetett volna ezen a cudar világon, mert valami nagy indulat terpeszkedett benne.

Nekiszaladt a dombtetőnek s árva parittyáját megsuhogtatva feje fölött, szabadjára engedte a fogoly követ.

Messze ívben repült a kő a füzes felett s csattanva törte be a folyó csillogó tükrét.