Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Dallos István: A halálhír
lasztotta el őket. Kovács Bandi borzongva lépett egyet előre, Kákái szintén egyenesen feléje tartott. Kovács Bandi agya úgy dolgozott, mint a rotációs, hihetetlen gyorsasággal és mégis precízen. Keresztülcikkázott a gondolat, hogy egy gyenge idegzetű ember nem bírná ki ezt a kegyetlen farkasszemet és meghúzná a ravaszt, mielőtt elérkezik a döntő pillanat. Ez a gondolat még nagyobb biztonságot adott neki. Már maga is elcsodálta a hihetetlen önfegyelmet, melyet idegeire erőszakolt. Kákái pedig közvetlenül melléje ért. Megérezte a forró lehelletét és ilyen közelről látva az emberi formára nem is emlékeztető arcot, megtorpant. A térde megroggyant és attól tartott, hogy összeesik. A keze görcsösen tapadt a browning agyához. Tekintete úgy szegeződött Kákáira, mintha hipnotizálták volna. Most az volt az érzése, hogy képtelen lenne még egy lépést tenni előre. Az erek pattanásig feszültek a homlokán, keze, mely a fegyvert szorongatta, megremegett. A ravaszt még nem szabad megnyomnom, — parancsolta magának és minden erejét összeszedve szorította újját a ravasz ellenkező oldalához, nehogy egy pillanattal is korábban süljön el a fegyver. Pillantása les'íklott a kabátzsebre, melyből vízszintes irányban dodurogott ki a browning rövid csöve. Ezt Kákái nem veheti észre és hia támad, vége van. A kabátzsebben úgy irányította a fegyvert, hogy a cső Kákái mellének baloldalára meredt. A szív Irányába. Már látta a parányi lyukat, melyet a golyó fog ütni a szív tájékán. Kákái keze a magasba lendült. A revolveres kéz mutatóujja megrándult, de nem érte a ravaszt. Kovács Bandi türelmet parancsolt ennek az újijnak és arra gondolt, hogy ha idegei neim lennének rendben, nem bírná tovább ezt a néma harcot. Kákái szemében könnyeket látott megcsillanni1. A nagy darab ember egész testében úgy remegett, mint akit a halál szele simogat. Az arc úgy rángatódzott, mintha belülről apró