Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Dallos István: A halálhír

hegyes tűkkel szúrkálinák. A magasba lendült kar meg­változtatta irányát. Lefelé zuhant... Ebben az idiegipattanitó helyzetiben Kovács Bandi meglátott valamit, amiit más nem vehetett volna észre. Vasiidegzet kellett ahhoz, hogy Kovács Bandi tisztán láthasson, olyan fegyelmezett agy kellett a helyzet felismeréséihez, mellyel meg kellett érezni, hogy a kar nekilendülése és zuhanása nem olyan, mint amikor ütésre készül. Kákái karja megállt a levegőben, amiint elérte Kovács Bandi vállának magasságát és ugyanak­kor kókadtan hullott alá Kovács vállára. A nekilendü­lés nem ütésnek volt szánva. Kovács Bandi ezt tisztán látta és nem tudta mire vélni. Csak azt érezte, hogy nincs veszélyben éis ez megzavarta gondolkodási ké­pességét. Kákái karja a vállára hullt és megnyugo­dott. A hatalmas embert elfogta a sírás. Görcsökben rángatódzott az ajka és nagynehezein nyögte ki a szót: — Kovács úr, az éjjel meghalt a kisfiam. Kovács Bandi lelkét átjárta valami megmagyarázha­tatlan furcsa érzés. Megkövültem tekintett a zokogó emberre. Kezét kirántotta a zsebéből és a revolver csöve a föld felé konyult. Kákái ráborult és többet nem tudott szólni. A fájdalom elszorította a torkát. Csak simogatta Kovács Bandi vállát és úgy rázta a sí­rás, mint egy gyermeket. Kovács szánakozva nézte Ká­káit, akinél szerencsétlenebbet ebben a pillanatban nem tudott elképzelni. Karon fogta és megindult ve­le... A hó, mintha azt ropogta volna a lábaik alatt, — bocsásd meg a mi vétkeinket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom