Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Dallos István: A halálhír

DALLOS ISTVÁN:

A HALÁLHÍR

— Viszontlátásra igazgató úr, — dörmögte magában a fegyőr, ráfordítva a kulcsot a nagykapu zárjára. A kémlelő lyukon még egy pillantást vetett a távozó után, aztán megvetéssel kiköpött. Ha rajta mullott volna, bizony még évekig nem nyitja meg a kaput ez előtt a lelkiismeretlen szélhámos előtt, aki a kisemberek hiszékenységéiből néhány hét alatt olyan vagyont harácsolt össze, melynek egy töredékét ő csak évtizedes verejtéke« munkával tudja megkeresni. Leülte a két évet és most visszamegy az életbe. Pénze van, az urat fogja játszani szégyenkezés nélkül. Végiggondolta a maga küzdelemteli életét és visszafojtva egy kiadós káromkodást, helyére akasztotta a nagykapu kulcsát.

Kákái Géza befordult a vasúti állomás felé vezető útra. Még egy pillantást vetett a fegyház komor épületére és arra gondolt, hogy kegyetlenül meg fogja bosszulni a két évet. A hideg szél az arcába csapott. Megborzongott. Kezeit belesüllyesztette bundája zsebébe és meggyorsította lépteit.

A fogság nem viselte meg, csupán egy árnyalattal halványabb lett az arca. A lelke azonban tele volt a bosszú gondolatával. A kabát zsebében ökölbe szorult a keze. Olyan kezei voltak, mint egy legyezőpálma. Egyetlen ütéssel nyomorékká teheti azt, akire lesújt. Kákái félelmetes erejű, nagy darab ember volt.

Amikor kényelmesen elhelyezkedett a vonat fülkéjében, az első gondolata ismét a fegyház volt. A cellája nem volt sokkal nagyobb, mint a vonat fülkéje. Kinyujtozkodott. Jól esett ez a* kényelem. Elővette az óráját és arra gondolt, hogy a fegyház folyosóján minek is állították fel a hatalmas állóórát, mely olyan kísértetiesen ketyeg. Hiszen olyan mindegy, hogy