Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Morvay Gyula: Fiú a tavaszban
— na, nem tudja? Látszik, hogy gondatlanul készült. Mehet a helyére és a többiek is mehetnek a helyükre. Gondatlanság kérem, gondatlanság. Meccselni, azt igen, de tanulni, azt nem. Barna Joákim! Na kérem lássuk! — Joákim fordított, szavakat magyarázott, ragozott, tudta a legutolsó szót, kívülről is tudta a leckét. A tanár megenyhült és nem kergette helyére, de nem is dicsérte meg egy szóval sem. — elég, menjen a helyére. Vegyék elő könyvüket. Fel lesz adva ... Joákimnak egyre erősebben az motoszkált fejében, hogy honnan kerítse elő a pénzt a jó öreg tanárnak? Reménytelenül gondolt arra, hogy vége lesz becsületének, soha többet nem kerülhet szeme elé és soha többet nem áll vele szóba a legjobb tanár és ezentúl szó sem lehet róla, hogy valamilyen kölcsönt is kapjon tőle. Leverten járkált a buja nyári estéken és öt koronáról álmodott, amellyel mindent megmenthetne. Otthon megnézte ruháit: hátha azokból adhatna el egy darabot? Könyveit is átnézte, de se jegyzet, se könyv nem volt nála fölösleges. Rupkóné? Nem mert tőle kérni, mert akkor azt édesapjának kellene megadni. Álmatlanul hevert. Egyetlen mondat feszegette homlokát: — honnan kerítsem elő az öt koronát? Pedig meg kell adnom, mert másképpen nem megyek a szeme elé. Nehezen múlt el egy hét és még mindég nem tudta megadni a kölcsönt. Molnár egyszer mondta neki, hogy egy-két héten belül eddig még mindenki megadta a kölcsönt. Joákimot is bántotta a dolog, mert több, mint egy hete, hogy pénzt kapott. Az alacsony tanár nyugtalanul tanított, egyre mérgesebb volt, de az osztály csak jeges hallgatással felelt a mérges kitörésekre. Közelgett az év vége. A munka felduzzadt, de a diákok egykedvűen sétáltak a párás estékben. Joákim is kint sétált. Nem ment a kis lány háza felé, céltalanul járkált az aszfalton. A város szélén valaki megszólította őt: az alacsony tanár volt, aki egy nővel sétált. — mit csinálsz? — sétálok tanár úr kérem. — holnap jelentkezz nálam tíz órakor! — igenis tanár úr!... Joákim azt hitte, hogy valaki beárulta őt, vagy ez az esti séta a bűn, de nem törődött vele: ez volt az iskola: örökös rettegés, elégedetlenség, örökös mosolytalanság. Feszesen ülni, feszesen figyelni, feszesen járni, nem beszélni, nem nevetni, nem örülni: szépen kell viselkedni! Másnap tíz órakor jelentkezett.
