Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Morvay Gyula: Fiú a tavaszban
Joákim hazament. A házban sokáig keresgélt: hátha találhatna egy darab buzakenyeret, hátha haraphatna belőle egyet. Szegénységet talált helyette. Minden tárgy, minden sarok a szegénység kifejeződése volt. A virágos fák fölött sokáig álldogáltak a tavaszi felhők. A város felnőttjei ott zsongtak a téren, csak a fiatalok járkáltak szerelmesen. Joákim az ablaknál tanulta leckéjét: megint csak a szomszéd ól tetejét láthatta. Majd sétálni ment. Hiába kiáltoztak, hiába tömörültek az emberek, Joákim most csak a kis lánykával törődött, aki ott állt a kapuban. Arrafelé ment, de senkit sem látott. Kétszer, háromszor is elment a kapu előtt, de senki sem jött ki. Fáradtan, szétesett gondolatokkal feküdt le. Az iskola hideg folyosója, kopott képei, a csupasz tantermek, amelyekben csak egy kályha, padok, katedra meg egy nagy tábla volt, nem nagyon vonzották őt. Legjobban szeretett a tornateremben, ahol legalább szereket látott. Az iskolaudvar tujabokrai már zsengén zöldültek, a pázsit új erőre kapott, de senki sem léphetett rá, mégcsak meg sem szagolták a virágokat, meg sem fogták a virágos bokorágakat. Az ablakokból a gyermekek csak lebámultak a virágokra, azok meg visszaillatoztak, de egy percre sem voltak egymásé igazában. — holnap hazamegyek — mondta Joákim Rupkónénak. — mi van veled, hogy nem bírsz maradni? — nem tudom, nem érzem jói magam itt a városban. — talán nem jó a koszt? — de jó. Nem az a baj. — hát mi bajod van? — minden éjjel felijedek valamire és azután nem tudok elaludni. Édesapám jut mindég eszembe, meg Édesanyám, aki csak a gyereket pesztuválja és nincs elég lisztjük, nincs pénzük, engem meg csak taníttatnak. De amúgy is: nyugtalan vagyok. — hát akkor menj haza, de siess vissza, mert tanulnod kell. Itt az év vége, jó bizonyítványt kell hazavinned! Joákimnak eszébe sem jutott, hogy milyen bizonyítványt kell majd hazavinni. A tavaszi időben gyalogolt hazafelé. Messziről egészséges derekú jegenyék köszöntötték, az árokszélen száz ismerős virágja hívogatta. Egy-egy feketetörzsü öreg agacs alatt leült, arcát kószáló szellő simogatta, fűszálat rágcsált, elnézte a messze major piroscserepes magtárját és továbbment. A zöld és sárga földeken színes mákok tarkáltak. Suhanó lepkék kergették egymást és a vad bokrok alatt áléivá hevertek a szagos virágok. Az erdőn túl faluja sötétedett a felkavart porban. Szemei minden vonalat körüljártak. Lupuj, az öreg kutya komoly örömmel fogadta őt.
