Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Morvay Gyula: Fiú a tavaszban
— hát te? — fogadta őt az apja. — hazajöttem. Holnaputánig szünetünk van. — no, ti ugyan eleget szüneteltetek ebben az évben. Szénszünet, járványos szünet, katonaszünet, világító-szünet! — nem tehetünk róla. Amint vége lesz a háborúnak, mindez megszűnik. — vége lesz, vége lesz, mikor lesz vége? — mérgeskedett Barna Illés. És ha a háborúnak vége lesz, mikor lesz vége a nyugtalanságoknak? — majdcsak. Egyszer mindent el kell intézni. Barna Illést ez az egy mondat nagyon sokáig foglalkoztatta. Joákim már régen visszament, már két hét is elmúlt, de egyszerre csak még erősebben belevágott fia mondata: — egyszer mindent el kell intézni! Barna Illés úgy tudta, úgy látta és úgy érezte, hogy az akácfürtök rábólintnak, a virágok rámozdulnak és a szegény emberek szive rádobban erre az emberi megérzésre. A nagykoponyájú tanár egyre jobban közelebb és közelebb került a tanulókhoz. Minden mondatát megfigyelték és becsületesen megbíztak benne. Minden tanuló tudta, hogy amit mond, az igaz is, azt őszintén is mondja, nem fenyeget, nem kiabál, nem szidja örökké az osztályt. Kívánták őt, mert tudták, érezték, hogy négy-öt veszekedős, zsörtölődő ember után ennek az őszhajú embernek kell jönnie, akinél megpihenhetnek, akivel egészen nyíltan mertek beszélni. Joákim egyszer megtudta, hogy ez a tanár kölcsönt is ad a tanulóknak. Molnár mondta meg neki. Úgy kezdődött a dolog, hogy Molnár a sportpályára hívta Joákimot, de az lemondta. — nem mehetek, mert nincs pénzem. — csak gyere ez nagy meccs lesz! Ez válogatott lesz! Gyere el! Vasárnap délután lesz a mérkőzés, addigra elkészülsz. — elkészülök, de mondom, hogy nincs pénzem. — ad az öreg! így mondta Molnár: ad az öreg, mert így hívták a legjobb embert, a legigazibb tanárt az iskolában. Ebben nem volt sértés: a tisztes ember lényege volt ebben a szóban. Joákim sokáig járkált a tanári szoba előtt, hogy az öreg tanárral találkozhasson. Nagy sokára kijött. Joákim szokás szerint meghajtotta magát és megszólította: — tanár úr kérem ... — mi az fiam, mi az... tessék fiacskám, tessék... — felelt készségesen az öreg tanár.
