Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Morvay Gyula: Fiú a tavaszban
Semmit se szólt Barna Illés fia jó bizonyítványára. Amint loákim hazagyalogolt, mindjárt rászólt: — no, tedd félre könyveidet és gyere. Kimegyünk és felgyüjtjük a szénát, hogy meg ne ázzon. Joákim kiment gyűjteni. A laposban puha, sárgás víz hintázott. Szélén vad bazsalikomok ny'ltak, távolabb meg szagos majoránna vadon illatozott a nyáreleji délutánban. Barna Illés egyetlen egyszer hozta elő az iskolát, amikor így szólt: — jövőre nem tudom, hogy hogyan leszel. — valahogyan csak megleszek. — no, nem tudom. Kegyetlen dolgok történnek az emberrel. Ennyit mondott Barna Illés fiának. Egy falu, millió ember sorsa volt abban az egy mondatban. Egyik nap egy sárgább sávot hozott a határba, a másik nap egy kék csíkot még mélyebb színre festett. Egyik reggelre barackszínűre érett két-három búzaföld, majd másnap a messze nyújtózó nyárfák duzzadtak meg és elvesztették lányos karcsúságukat. Az emberek addig jártak a határba, mígcsak meg nem kezdődött az aratás, amikor a gabona odasímult a szegény emberek lábához, majd felkúszott vállukra, hogy szájukba érjen és új életet jelentsen nekik. Joákim is aratott ebben az esztendőben. Barna Illés vágta a rozsot, fia szedte a markot, kereszteztek, gereblyéztek és izzadtak a napon. Hiába törülgette Joákim gyerek barna bőrét: szinte felfakadtak benne az izzadság-források és szobros testéből egész nap verejtékezett a víz. Rettegve be is hordták a gabonát. Minden pillantásuk, minden gondolatuk ez volt: — hátha meglátják? Akkor eljönnek és elrekvirálják ezt a kis élelmet! Joákiméknál a kötélcsináló asszony fiatal volt. Vászon ing volt rajta, meg egy szoknya. Kemény mellei erősen előrefeszültek. Joákim észre sem vette őt: tavaly is náluk volt ez a szegény fiatalasszony, kinek ura nemrégen vonult be. A cséplés után újra csak elásták a gabonát. Éjszaka ott áslak gödröt, ahol még eddig nem ástak. Amikor a szomszédból tompa pufogást hallottak, tudták, hogy ott is vermet ásnak, hogy elrejtsék a gabonát. Becsületük, az egyforma sors parancsolta nekik, hogy fel ne jelentgessék egymást. Joákimra ezután is nagy munka várt. Amint elcsépeltek, egész nap a padláson volt, ahol a kis darálóval az egész családnak darálta az árpát. Ebből sütöttek kenyeret.
