Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Az előszoba küszöbén

des, szokásos dolog. Úgy éreztük, hogy ezzel a pillanattal végre imii is igazi nagy emberek lettünk. Férfiak.

Egyikünk eldobta a latin szószedetét, amit egész éjjel magolni próbált.

— Fúj! — mondta fölényesen, — majd mi csináljuk ezentúl a történelmet! Nem tanulunk, más élet kezdődik.

Megszorítottuk a puskánk tusát, aztán fülünkre húztuk a sapkát, összegomboltuk a kabátot erősen, mert mindannyiunknak eszébe jutott, hogy kikapunk otthon anyánktól, ha megint köhögni kezdünk.

Fogtuk a puskát dacos vitézkedéssel. A gyomrunk megkordult, fejünk lekókkadt s hirtelen a jó otthoni kávéra gondoltunk. A puha ágyon s az álmatlan, ködös szürkeségben hirtelen összefolyt a szemünk előtt Cicero, Napóleon, Berkes tanár úr, a holnapesti zsúr, kávé, az anyánk ijedt arca, zongoraóra, cserkészcsapat, a szurony, a háború s a vér, ami vörösre fagyva kristályosodott a főhadnagy szétmállott teste körül.

Akkor már reggel félnyolcra harangoztak s a városból előmerészkedett néhány kiváncsi. Fásultan ültünk, nem kábított el az élet első nagy tanulságának szele. Csak a gyomrunkat éreztük, mintha egész éjjel főtt tojást ettünk volna.

Valamelyik polgárőr elaludt egy gerendán. Horkolt. Kezéből kiesett az algébrakönyv, lapjai széthullottak.