Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Nagy Méda: Igy lassan alakul az életem… (vers)

NAGY MÉDA:

ÍGY lassan alakul az életem ...

Mint vándor, ki a hegyek közül a síkra ér, s keserű, vad bózót helyett enyhe zöldet talál a völgyben lent és bársonyos utat sziklák tövise csuszamló kő és feszitő meredek helyett, — úgy értem ki én is ifjú rajongásim tűnt éveiből nyugodtabb, békésebb napok partjára, — úgy, mint a vándor.

Aki fönt a sziklacsucson már látta kelni és nyugodni a napot, akihez egész köze! volt az ég és messze a zaj, a törtetés, a hiábalárma, a robot, s minden, ami emberen véges és elmúló, mint a levél hasadó zöldje, ha a fagy szele marja, — óh, aki látta ott fent egyre nőni az Istent és a földet törpévé zsugorodni, — csak az érti ezt.

Ezt a furcsa nyugalmat, mely eltölt még akkor is, ha szenvedni, lázadni kellene, mert átlép rajtam az idő és szerelmed, s te idegen asszonyok tűzében próbálsz visszahazudni múló évet ifjú nyaradból, mig az én magányom egyre nő köröttem, mint a tenger, áradón, közelin, mig egyszer majd átcsap rajtam, elfed és eltemet.

Óh, már tudok bölcs és okos mosollyal hallgatni parazsas szavak helyett, s míg virágaim levelét babrálom elforduló fejjel, tudom mondani:

— Tiéd az életed, enyém csak annyi belőle, amit önként nekem adsz! — így lassan alakul az életem, nyugodtabb mederbe ömölve, ami egykor zajgott. Szeretem a szépet, hiszem a jót, a hántást mosollyal tűröm és kedves, szürke fátylad lassan magamra öltöm: szelíd irónia.