Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Az előszoba küszöbén

Hirtelen éles, erős csattanásra lettünk ijedtek. Nem puskalövés, sem revolver. Ismertük ezt a hangot is: kézigránát csattanáisia. Aztán elcsendesült a mező. Hosszú ideig vártunk ott, végre dideregve és félve az ismeretlentől, a híd felé osontunk, Sokáig kellett mennünk. Olykor rátaláltunk egy-egy lábnyomra, aztán többre, friss taposások voltak.

Egy vércsöpp. Vagy valami sötét folt. Nem jól láttuk, pedig már derengeni kezdett a téli reggel.

Aztán megtaláltuk a főhadnagyot is. Ott feküdt az egyik fűzfa tövében. De darabokban. Szétvitte a kézigránát. A szivünk verése elál'lott s kidagadt szemekkel rémülten, tanácstalanul néztük.

— Belevágták!

— csak annyit mertünk mondani s ész nélkül rohantunk vissza a városba.

Ott már izgatottan fogadtak. Ök is hallották a lövöldözést. Alig bírtuk elmondani, amit láttunk. A kapitány megvakarta a fületövét:

— Látjátok,

milyen hülye! Most kellett neki elkezdeni!

Lassan ment az egész társaság a rétre. Hideg, havas, szürke téli reggel volt. Fázósan siettünk. Varjúk szálldostak feketén.

Mire kiértünk a darabokra szakadt emberhez, már tudtuk is a nacionáléját:

— Tréntiszt

volt, — legyintett a kapitány, — ismertem Lembergiben. Soha Leimbergnél tovább nem mozdult. Ügy látszik, a végén neki is felviszketett a harctér, embert akart ölni. Nem, hogy örült volna a meleg kuckónak, meg a sok apró panamájának.

— Szamár!

— dühöngött egy kis zászlós, aki forradalmi leikesültségében tisztijelvények nélkül járkált, — most már igazán kereshetjük azokat a disznótolvajokat.

lEgykedvűen tapostuk a havat, nem félt már senki, a halál itt, ebben a fronttól távoleső városkában is természetes, okvetlen, rémület nélküli valami volt. Ren