Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-05-01 / 5. szám - Szombathy Viktor: Az előszoba küszöbén
Drámai pillanat volt. A rangidős kapitány végre is rácsapott az asztalra. — Mondom, hogy ne bomolj, nem vagyunk disznópásztorok, mi a közrendre ügyelünk. A diákokat pedig nem viiheted neki a folyónaik. Itt fogsz maradni... — A diákjaid! — fakadt ki keserűen a főhadnagy,— azokat megsütheted. Egy csöpp katonai fegyelem sincs bennük. Most iis őrizetbe vettem egy csoportot, majd ítélkezni fogunk később fölöttük. — Ember, te meg vagy őrülve! — hajolt előre a kapitány s kínlódva rágta a gallérja szélét, — ki parancsol neked, hogy ítélkezni mersz? — Jöttök, vagy nem jöttök? — ordította felelet helyett a főhadnagy és szemei forogtak, mint a mesebeli sárkány feje. — Nem megy senki! — adta ki a rendeletet a kapitány. — Gyávák! Akkor megyek én! — kapta ki a revolvert a főhadnagy, azzal elrohant a fagyos éjszakába. A kapitány értetlenül bámult utána. — Ez valóban megbolondult. Jókor kezdi! Aztán intett kettőnknek. — Menjetek, fiúk, nézzetek utána, még valami marhaságot csinál. Nem bírtuk utolérni. Előttünk rohant vagy száz lépésre, kiszaladt a mezőre, át a patakon, az előbbi csetepaté helyére. Ment a tolvajok nyomában. Elveszítettük a szemünk elől. Havazni kezdett sűrű pelyhekben. Ott botorkáltunk a kukoricatövek között. Most messziről puskalövés. Azután revolver csattant. Ordítoztak, önkéntelenül is a töltés mögé húzódtunk. Kitartottuk a puskát s a levegőbe durrantottunk mi is. A harc atmoszférája kényszerítő volt. Tompán dobbantak a lövések. Szegény főhadnagy, hadd remélje, hogy segítséget kap. Hát kapott is, örök segítséget.
