Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Herceg János: Bolond a nagyvárosban

árpa, meg kukorica. Gyerekek őrizték a csordát, s aszszonyok kapáltak a földeken. Amikor én otthon néztem a földet és a kapáló asszonyokat, szomorú voltam mindég, hogy nekem csak néznem köll őket, mindég csak egyhelyben nézni, mert én bolond vagyok. Bolond, aki nem való semmire. Most meg itt ülök, mint akár az úrak, megyek a nagyvilágba, ők meg csak hadd dolgozzanak reggeltől estig.

A Rozi nem sokáig nézett ki az ablakon. Két vörös kézit a térdére fektette, fejét előre lógatta a mellére és elaludt.

— Aludj csak Rozi — mondtam magamban — aludj, mert ott a Grün úrnál úgyse aludhattál soha eleget.— Néztem egy darabig, hogyan alszik, láttam, hogy nevet álmában, s a szája szélin kicsordul a nyála. Szerettem volna megszorongatni és megcsiklandozni, hogy hangosan nevessen, de a másik oldalról két nagysága nézett felénk, s azok előtt rösteltem magam. Levettem köcsög kalapomat, mert melegem volt, aztán megkerestem a harmonikámat és muzsikálni kezdtem. Öröm meg szomorúság jött belőle, mint napos idő után a sötét eső. Pedig nem voltam szomorú, csak örülni tudtam. Lassan nyomkodtam a gombokat a muzsikámon, mert nem akartam hangosan játszani, nehogy a Rozi felébredjen. Gondoltam a városra, ahova elindultunk, s gondoltam arra, hogyan fogom a kenyeremet meg az éjjeli szállást megkeresni. Először csak magam voltam, de most már itt a Rozi is és nem telik sok időbe már gyerek fog sírni az ölében.

Már esteledett, amikor a fővárosba értünk. Amikor a nagyállomásról kimentünk, megijedtem a sok embertől. Mintha búcsúba kerültünk volna, annyi ember volt egy rakáson. Rozi belekapaszkodott a kabátom végibe és én úgy húztam magam után. Amerre néztem, rendőröket láttam vastag botokkal, fehér keztyűben. Ide-oda őgyölögtek a városban,látszott rajtuk, hogy nincsen semmi dolguk, csak arra vigyáznak, ha