Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Herceg János: Bolond a nagyvárosban

valami baj lenne, ők is ott legyenek. Nem szeretem a rendőröket. Azelőtt mindég azt hittem, hogy a rendőr is ember, de amióta úgy megvertek ott a faluban, látom már, hogy nem olyan ember ez, mint a többi. A rendőr a legnagyobb úr, aki mindenkit megverhet és bezárhat, de őt nem bánthatja senki. Ezért féltem a rendőröktől. Mondtam is a Rozinak, hogy ne nézzen egyre se, mert abból bajunk lehet. A harmonikámat jó mélyre dugtam a zsákba, amit a hátamon vittem, így mentünk a hosszú utcákon a rengeteg ember között csak mentünk, mentünk és vártuk, hogy valaki majd szól: Hallod-e, hé, akarsz-e zongorát cepelni vagy székeket hordani, cipőt pucolni vagy valami efélét. De senki sem szólt hozzánk. Már éjjeli szállás után kellett volna nézni, mert az éjszakák még hidegek voltak és nem mertem a Rozival a szabad ég alatt aludni, de nem mertem szólni senkihez, mert csupa nagysága meg finom úr ment el mellettünk. Ahogy így mentünk, mint a bekötött szemű bika, egy sarokra értünk. Annyi ember volt ott egymásba szorulva, hogy hiába taszigáltam jobbra-'balra a könyökömmel, nem tudtam utat szorítani magunknak. De valahogy mégis előre jutottunk és akkor láttam, hogy a sokaság közepén egy ember fekszik a köveken, irtózatosan dobálja magát és a száján zöld hab jön ki, mint a baromnak a zöld lucernától.

— Na — mondom a Rozinak — ez talán sokat legelt s most itt kérődzik. — A fejénél egy rendőr állt, s az csak mindég azt kiáltotta: Oszolni! Oszolni! — De az ember csak dobálta magát egész testében. Már nagy tócsa zöld lében feküdt s a kezei vérzettek, ahogy oda csapdosta őket. Akartam mondani a rendőrnek, hogy talpra köllene állítani az embert, aztán zavarni, hogy szaladjon, akkor majd elmúlna a rángatódzása, mert csak ez segít rajta. De a rendőr tovább kiáltott: Tessék tovább menni! Oszolni! S akkor magához tért az ember is a földön. Kicsit körülnézett, s akkor csak