Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
— Te barbár . . . Az öreg villámgyorsan felugrott a katedráról, a padok közé ment. — Mi van ott kérem, mit csinálnak?! Bennem egy pillanatra elállt a lélekzet és a vérkeringés is. Az öreg Szepesitől elvette az én rajzomat. Szepesi és a szomszédja, a sápadt Sárkány, ijedten felálltak. — Mi az? Mivel játszanak maguk itt? — Tanár úr kérem, Sárkány össze akarta tépni ezt a szép rajzot. Azt mondja, hogy ez nem Bórembuk ... Ha módomban lett volna akkor, abban a pillanatban, egészen biztos, hogy megfojtom, vagy legalább is megpofozom azt a hülye Szepesit. Tudtam, hogy nehéz felfogása van, de hogy ennyire bárgyú legyen, hogy az én karrilkatúrámban fel ne ismerte volna az öreget, azt még se vártam volna tőle. Az ijedtségtől és a szégyentől majd elsüllyedtem. Hát annyira rossz rajzoló lennék, hogy a fiúk fel sem ismerik, kit akartam lerajzolni?... Kétségeimben segítségemre jött az árulkodó Sárkány, akivel az osztálynak világéletében mindig baja volt. — Tanár úr kérem, — szólalt meg sírós hangon, — azért akartam összetépni, mert az egy gúnykép, az nem Bórembuk ... Soha se tudtam, hogy a gyávák és árulkodók ilyen intelligensek. Az öreg elgondolkozva nézte a -képet, majd szigorúan kérdezte: — Ki rajzolta ezt? Soha nem érzett gyávaság és félelem szállt meg. Láttam, hogy mindenki rám néz, Sárkány is rám néz az ő üveges szúrós szemeivel. Hiába lett volna a tagadás. Itt nem volt más hátra, csak bátornak kellett volna lenni. Mikor felálltam, minden porcikám reszketett az izgalomtól. Féltem az ismeretlentől, ettől az ismeretlen embertől, akiről még az előbb azt gondoltam,
