Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Bellyei László: Bórembuk
Ebben a pillanatban olvasta az öreg a nevemet. — Szeles ... / -Én mindenre elkészülve felállottam. Merészen a szemébe néztem és nem láttam mást, mint az esetlen Bórembukot, amint illetlenül a katedrára hasal. Egy kicsit zavart, hogy >az öreg egészen ártatlanul nézett rám, mint aki semmiről sem tud. — Maga az a Szeles? — Én vagyok. — Hát akkor mért nem szól? ... Leülhet. Ennyi volt az egész. Leültem és a fogaim között morzsoltam: Bórembuk. Hallottam, hogy már a negyedik padban kuncogtak a fiúk a hátam mögött. Az öreg az utánam jövő nevet olvasta gépiesen: Szepesi... A fojtott, csiklandó nevetgélés egyre több helyen ütötte fel fejét az osztályban. Egyszer egészen tisztán hallottam, amimt valaki félhangosan mondta: Bórembuk. A fegyelem feltartóztathatatlanul kezdett meglazulni. A fiúkat egyre többször kellett figyelmeztetni. Mikor az öreg a névsor végére ért, előre könyökölt az asztalon és figyelmesen kémlelte az osztályt. Hirtelen csend lett, hallottam a szívem heves dobogását, amint a bal melllemnél a feszes ruhába ütközött, hallottam a Spiegel órájának siető ketyegését, amint előttünk feküdt a pádon a tintatartó fölött, hogy lássuk, hogy halad az idő. Emlékszem, kilenc óra múlt öt és fél perccel. i — Most pedig beszedem a beíratási díjakat. Aki tavaly is itt járt, tehát nem új növendéke az intézetnek ... Az öreg hangja elhalkult, majd teljesen elhallgatott. Az ív papiros, melyről a névsort olvasta, már összehajtva feküdt előtte. A középső padsor utolsó padjaiból halk súrolás, csoszogás, lihegiés hallatszott. Majd egészen tisztán ki lehetett venni, amint egy szenvedélyes hang azt mondja: