Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Erdélyi József: Délibáb (vers)
ERDÉLYI JÓZSEF: DÉLIBÁB Tavaszias erővel ragyog a téli nap s nyújtózik a Nagy Alföld a tenger ég alatt, mint óriási alvó, akin nincs takaró, pedig az őszi magra, elkelne még a hó... Nyújtózik a Nagy Alföld, mint óriás gyerek, a déli napsütésben szelíden szendereg. Talán csiklandja testét a csalfa napsugár?... Fagyot hozhat reá még, zimankót február!.., Mint óriási alvó, mint óriás halott, tyujtózik a Nagy Alföld némán és mosolyog, úgy elterül, mikéntha ő volna a világ... Csak egy hiányzik róla: a fényes délibáb. Nekem az sem hiányzik. Én így szeretem őt legjobban, ilyen árván, tél vagy tavasz előtt, mikor nincs rajta semmi, csak egy-egy zöld vetés mikor nem látszik rajta semmi kínszenvedés. Nem szánt, nem vet az ember, magára van a föld, alig van ki belőle az is még, ami zöld, — amikor téli álmot alszik és álmodik boldog gyermekkorával, a koldusarcú sík. Ilyenkor nagy az Alföld, ilyenkor hisz talán egy boldogabb jövőben: leendő Kánaán, ígéret égés földje, Éden, Paradicsom, ilyen üresen, holtan, de napsugarason... Villognak rajta széjjel a kis fehér tanyák, a párás messzeségben megsűrűsödnek a fák, — ott, ott szeret legelni az én sóvár szemem, hol összeér mosódván véges végtelen. Sugárlétrán az égből, egy tündér száll oda és megvalósúl minden szép álom és csoda és megtörténik minden szép mese és rege, — egyesül a világgal az Alföld gyermeke...
