Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Erdélyi József: Délibáb (vers)

Nem nézem a tanyákat, a nyomorult valót, — A messzeségből várok egy földöntúli jót, a földön túlról várok, remélek valamit, én nem tudom magam sem, — az Isten tudja mit.

Idézem míg csak élek s ha eljön a halál: eljön az én szerelmem és síromon megáll, eljön a délibábban, sírom fölött lebeg, harmatot sír poromra és én felébredek.

Feltámadok vidáman, mint ifjú óriás, szememben és szívemben győzhetetlen varázs, mindenki teljesíti, amit parancsolok s a puszta szikre tündérkertet varázsolok.

Ameddig a szem ellát, addig ér majd kezem, s tejjel-mézzel folyó dús Kánaánná teszem szülőföldem határát, e kis Szibériát öntözésére hajtom a Dunát, a Tiszát.

E föld minden lakója igámat viseli és benne boldogságát, üdvösségét leli, úr lesz és szolga egyben, ember. Isten fia, végtelen tág és szűk lesz: igaz lesz az iga...

Ilyesmiket súg nékem a téli napsugár, a déli napsütésben szendergő sík határ, ilyen földöntúlérő, nagy gondolatokat, ilyen égretörő szent, hős indulatokat.

Ezért nem is hiányzik nekem a délibáb, mert kiárad belőlem egy szebb, jobb, más világ s elárad mint egy tenger, az Alföld kebelén, őshajdan, a Teremtés tengermély idején.