Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-04-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: Uj humanizmus?
det. Lehet, hogy a „jelen" még nagyon soká fog tartani, sőt jelenlegi határait is túllépi, azonban az is kétségtelen, hogy az emberiség idealistái ebbe is előbb-utóbb beleunnak, ebből is kiábrándulnak mint eddig is minden rendszerből és elképzelésből s egy új, végeredményben soha el nem érhető világot fognak majd ismét keresni. Hogy nem érik el, az kétségtelen. De az idealizmus éppen ebben a keresésben rejlik és az ideálisták összeesküvésének következményeit még sohasem sikerült a világnak elkerülni. A XX. század legnagyobb problémája ma tehát kétségtelenül az, hogy a jelenleg kialakulás alatt álló kollektív életrend vájjon alkalmas-e arra, hogy egy olyan új életszemléletnek, bölcseletnek, művészetnek, irodalomnak és politikai koncepciónak adjon életet, mely méltó utódja és folytatója lenne a kontinensünket annyira karakterizáló görög-római és keresztény műveltségnek, vagyis képes lenne-e — egy a hívei által már kilátásba helyezett — új humanizmust létrehívni? Vájjon a faj és a dolgozó egyetlen társadalmi osztály dicsőítésének mítoszából képes-e kiemelkedni egy „harmadik" kizárólag proletár vagy kizárólag nemzeti humanizmus? Vájjon az eddig mindig egocentrikus beállítottságú két európai humanizmussal szemben sikerült-e egy új közösségi, szociocentrikus humanizmust létrehívni, egy új „polis-humanizmust" megalkotni amint azt a görög bölcseletet és történelmet német nemzeti szocialista használatra átirt Stenzel és Friedlander állítják? Vájjon a tőke kisajátításával vagy a termelőeszközök és a technika humanizálásával tehát tisztán gazdasági alapon létrehivható-e egy olyan új humanizmus, mely ugyanolyan mélyen tud beletekinteni az emberbe és abból ugyanannyi lelki és szellemi értéket felszínre hozni, mint ahogy azt az első két humanizmus tette? Mert tévedés azt hinni, hogy csupán Hellas és Róma és a renaissance korának tudománya jelentett Európa számára humanizmust. Humanizmus kettő volt, de nem a történetírók által felállított sorrendben, mert a második humanizmus maga a kereszténység volt. Hellas a gondolkozó, a keresztény Európa és érző és hivő ember humanizmusát teremtette meg s ebben az utóbbi fejlődési fokban a renaissance korbeli humanizmus csak egy kis epizód volt, sokkal inkább a klasszikus ókort felelevenítő kultúrdivat, mint szerves vagy természetes tartozéka és megnyilvánulása az immár megmásithatatlanul kereszténnyé vált európai kultúrának. Mindkét korszakban kiindulópont és központ az egyén volt, az individuum előbb szellemi majd lelki autonómiája, a mikrokozmos önmagából merítő és önmagával szemben felelősségre utalt racionális és spirituális vergő-
