Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-04-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: Uj humanizmus?

dése, harca, győzelme. S ha mindkét szemléletnek és bölcseletnek meg is volt a maga akár nacionális, akár supernacionális „közösségi" elmélete, mégis primus az egyén volt, a gondolkozó vagy érző „én" aki csak akkor cselekedett, ha tette súlyát vagy célját előbb az értelem vagy lelkiismeret mérlegén lemérte. Az új „polis-humanizmus" azonban megfordítja ezt az értékrendet. Nincs normatív vagy absztrakt értékrendje, mert alapprincipiuma maga a nyers élet s ennek megnyilvánulásait avatja normákká ahelyett, hogy megfelelő szelekcióval ő vinne bele rendszert az önmagát percről-percre változtató létbe. Semmi sincs tehát önmagáért vagy az örökkévalóért, csak a pillanatért, a harcért, az eredményért, a faj vagy osztály-élmény fenntartásáért vagy hiánynélküli kielégítéséért. Az egyén autonómiája éppen úgy megszűnik, mint a vallásé, a művészeté vagy tudományé. Hangulatok és ösztönök között élek ész és morál helyett. Az élet fix pontja rajtam kívül esik, tehát csak létezem, de nem élek. Hogy mit érek, hogy hol a helyem, mi a felelőségem vagy küldetésem _ nem

magam határozom meg, hanem az a közösség, mely puszta létének és különállásának minél szélesebb alapon való kiépítésén és biztosításán kívül más célt nem tud és nem is akar az életben felfedezni. Előbb van végeredményben a tett, mint a meditáció. Az élet szabályoz engem és nem én az életet. Átengedem magam ösztöneimnek és romboló szenvedélyeimnek, de nem azért, hogy ebből a dionysosi élményből azt mentsem ki és hozzam felszínre, ami örök és általánosan emberi vagyis humánus bennem, hanem azért, hogy a faji vagy osztályharc jogosnak és igazságosnak hirdetett laisser fairé elvének minél hiánytalanabbul érvényt szerezhessek. A liberális társadalmi rend lesajnált, agyonkritizált, antihumánusnak nevezett szabadverseny-elvét ezzel kollektív síkba helyeztem és úgy társadalmi, mint államközi tekintetben egyetlen életszabályozó elvvé tettem annak igazságtalan vagy káros kihatásait még csak megnagyobbítva és felfokozva. A harc lett létem egyetlen és kizárólagos célja, ezért adom fel egyéniségemet, ezért olvadok be a közösségbe, ezért építek a faj vagy osztályközösség új „polis" fogalmán belül ki egy eddig ismeretlen szellem és értékrendet, egy új, tett, harc, — vagy ;,közösségi humanizmust."

Ez az új világ kultúrhistorikusok képzeletében talán felépíthető, sőt a valóságban is megvalósítható, amint a Szovjet vagy III. Birodalom példája bizonyítja. De nagy kérdés, hogy megmaradhat-e ilyennek. Amint a liberalizmus atomizálta a társadalmat, úgy atomizálja ez az új elmélet az