Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

gedett vállal, ferdén, mintha valami súlyos teher nyomná.

— Gyenes

úr, maga most utazik? — kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

— Igenis.

Ezer bocsánat, hogy olyan sokáig alkalmatlankodtam.

— És

hová megy?

— Hát

folytatom kérem a túrát.

— S

aztán? — kérdezte sürgetve. — Rákospalotára?

Az ügynök fészkelődött. Szeretett volna már kint lenni, nem értette, mért faggatja őt ez az asszony. Nyugtalanul nézett hol egyikre, hol másikra.

— Nem

utazom Rákospalotára, — mondta nyomatékkai.

— A

vacsorát, fiiam! — türelmetlenkedett Jankó és szemöldöke erélyesen a magasba ugrott.

Ágnes mintha nem hallotta volna.

— És

mikor jön megint errefelé? — A hangja elvékonyult, mintha sírás sodorná össze.

— Nem

jó vidék ezz kérem szépen, minek jönnék ide?

Vette a kalapját, két ujja között megforgatta és feszengve hajolt meg Jankó előtt.

— Alázatos

szolgája, igazgató úr. — Zavartan pislogott a háttal álló Ágnes felé, nem tudta, hogyan vegyen búcsút tőle.

— Kezét

csókolom. A géppel nagyon meg lesz elégedve, nagyságos asszonyom.

Ágnes megfordult. Az arca sápadt volt, szemihéjjai vörösek a visszatartott könnyektől.

Megint egyedül maradok, gondolta szorongva. Még ez is elmegy, ez a semmi kis ember, aki előtt olyan lehettem, amilyen vagyok. Istenkém, otthon észre sem veszem. De itt? ... A gyertya becsét a sötétség méri. Hol is olvastam ezt valaha? Lassan elfelejtek mindent ... magamat is... Nem lehetne őt tartóztatni? Legalább holnap délig ... Hogy elmondja neki, hogyan