Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

Ágnes olyan izgalmat érez, mintha valami vakmerő vállalkozásba kezdene. Mióta otthonról elkerült, nem beszélt magyarúi s most, hogy meghallotta a saját hangját, lámpalázas, szívdobogtató szédülés fogta el.

— Kérem

Gyenes úr, — mondta vibráló hangon, — meséljen valamit... akármit.

— Milyen

sár van itt, — kezdte gyámoltalanúl az ügynök. — Gyakran van esőzés errefelé, úgy látszik ... Nem számítottam ilyen időre, csak egy vékony felöltőt hoztam magammal.

Nyelt egyet, ádámcsutkája keményen mozgott.

— Bőrig

áztam persze... A múlt héten az anyámnál voltam odahaza, ott még egészen enyhe az időjárás.

— Hol

lakik?

— Én

össze-vissza. Cigányélet ez, kérem szépen ... A családom Ruzsomberökon, az édesanyám Rákospalotán ...

— Rákospalotán?

És maga jár be Pestre is?

— Nagyon

ritkán! Ha hazaszaladok, nagyokat alszom, levegőzök a kertben, mert egy kis kertünk is van... Nem nagyon ugrálok, őszintén szólva, mert tetszik tudni rosszak az emberek, irigylik ezt a keserves kenyérkeresetet is. Még képesek feljelenteni, hogy sokat mászkálok Magyarországra, ha meglátnak a Dunakorzón. A hivatalból is úgy túrtak ki. A városnál voltam alkalmazva, aztán addig piszkáltak, kellemetlenkedtek, amíg kiadták az utamat. Még szerencse, hogy ezt a képviseletet megkaptam.

— Vannak

ilyen szerencsék, — mondta távollévőén Ágnes. —Az is, hogy én itt vagyok ... Az is egy szerencse, ha úgy vesszük.

Lassan beesteledett, szürke fonalakban ereszkedett le a homály s ők még mindig ott ültek az ablak alatt, abban a sajátságos beszélgetésben elmerülve, amely a szavak mögött sorsokat tapogat, emlékeket kotor. Ha Ágnes odahaza kerül össze ezzel az elnyűtt, kopasz kis emberrel, aki a világból csak rongyokat lát