Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
és tintaceruzával, blokkifüzettel felszerelve indul naponta harcba, bizonyára észre sem veszi, elhalad mellette azzal a közönnyel, ahogy a merőben érdektelen dolgok mellett naponta százszor elmegy az ember, anélkül, hogy észrevenné színét, anyagát, formáját... De itt, ebben az Isten háta mögötti fészekben, ahol egyre jobban fonták körül a magányosság indái, tele szívvel nyúlt utána, mintha egy közös titkuk lenne, egész életre szóló nagy, nagy megbeszélés. Gyenes úr, ez a szürke kis veréb, aki kopott vulkánkofferjével csiripelt idegen ajtók előtt, nem tudott társadalmi mozdulatokkal, hímes szavakkal diskurálni, mégis olyan otthonszag áradt a mondataiból, hanglejtése olyan jólismerősen ült meg Ágnes fejében, hogy szinte esdekelve nézett rá, mikor az menni készült. Az ügynök más vidékről való volt, másféleképen fricskázta meg az élet, máshogy használódott el, másütemű zajok nyelték el a hangját... Mitsem tudott a delenghei vakációról, a hűvös falusi szobákról, Babó Mátyás végrehajtóról, aki valamikor megvendégelte a főispánt is, nagyapa harsány mulatozásairól, a reggelbenyúló ivászatokról... A városháza pincéjében körmölt, iporos akták között és később fapadokon utazott, fáradt feje alá gyűrve a kabátját s most valahogy mégis összekanyargott ez a két élet, egybefolyt s közös fájdalmakat villantott fel. — Vizes törülközőket csavartam a fejemre, úgy magoltam éjszakákon keresztül, hogy letehessem a nyelvvizsgát. S a végén ennél a nyomorult kis állásnál kötöttem ki. — Az apám nem képes bebizonyítani, hogy idevaló illetőségű. Mindig újabb és újabb akták kellenek. — Hja ez így van, kérem szépen. A sógorom tíz éve nem tudja megszerezni az állampolgárságát, el is vesztette a rokkantsegélyt. Háborús rokkant, tetszik tudni. Ágnes végigsímította a homlokát.
