Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Féja Géza: Az erdélyi emlékirat

humanistáik Mátyás roppant álmaira. S igazi írói ihlettel megcsinálják Bethlen Gáborból az élet s a magyar valóságérzék hősét. Erdélyben fejedelmek s fejedelmi szándékok nőttek folytonosan egymás mellé, mintha a törzsi ősemlékezés még mindig fölütné a fejét. S ennek megfelelően élete csupa belső hadakozás pártok és „ligák" viszálya, az emberek hónuk alatt hordják a fejüket. Bethlen le tudta vezetni e nyugtalan erőket s mi több: nagy vállalkozásokba rendezte őket. Erdély egysége az ő sokrétű zsenialitásának eredője s eredménye volt. A „nagy fejedelem" egyúttal ravasz, eszközökben nem válogató diplomata, de egyszerű földízű ember, s híres nagy gazda és kereskedő is- Politikai arcát legmélyebben Kemény János rajzolja meg. Nagy józanság, magasrendű politikai tudat s valami nagyon színes látás jellemzi Kemény írói modorát. Wallensteinről ezeket írja: „halálban buburékolva gyönyörködő ember volt". Egy mondatban: a zsoldoshordák egész arca.

Szalárdi János siralmas krónikájában (1662.) már kivirágzik Erdély fejedelmi és emberi eszménye: az építő férfiú. Cserei Mihály históriájában pedig az erdélyiség, az erdélyi birodalmi gondolat már teljesen öncélúvá lesz. A „két pogány", teháit a török s a német között a teljes magyar önállóságot egyelőre kalandos álomnak tartotta s Keletre adta le a szavazatát: a török uralom igen könnyű fajárom volt s kár volt a német vasjárommal fölcserélni. „A török nemzet tovább egy seculumnál nagy boldogságban s nyugodalomban tartá az erdélyi fejedelmeket". Gyűlölte a magyarországiakat, a folytonosan „fölkelőket", a nyughatatlan forrongás és örök lázadás híveit, kik folytonosan kalandokba csábítják Erdélyt s kimozdítják erőgyűjtő, békés vegetációjából. „Mindenkor Erdély romlása, pusztulása Magyarországból következik, mindenkor az erdélyi jó, takarékos gazdák javaiból épültének azok a here, gőgös, nagyravágyó, semmivel nem bíró, ha