Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Az új humanizmus

a meggyalázott világ, értékrendje összeomlott, védtelenül kiszolgáltatta magát fiatal ösztöneinknek."

Szellemtörténeti szempontból a 20-as évek jelentik a civilizáló debaclejának betetőzését. A világháború kórokozó bacillusai néhány év alatt elvégezték pusztító feladatukat. Az utókor szemében nemcsak Spengler, hanem Freud neve is elválaszthatatlanúl össze van kötve a háború utáni szellemi helyzettel. A bécsi orvos, aki tudományának praktikus következményeként a therápiát választotta, tulajdonképen annak a dezilluzionáló munkának a folytatója lett, melyet még a háború előtt egy Nietzsche, egy Schopenhauer, egy Kirkegaard indítottak el. A freudi orvostudomány a maga népszerű fogalmazásával, hangzatos tételeivel olyan veszedelmes közelségbe került a népszerű irodalommal, hogy elkerülhetetlenül divattá kellett válnia. S mint ahogy a betegségekről való puszta beszélgetés hipochondriás hajlamú egyéneknél a képzelt betegségek egész sorát váltja ki, ugyanúgy lett a pszichoanalízis egy egész sereg létező és nemlétező neurotikus komplexum előidézője. Az „Vedipuskomplexum" és „Wunschtraum" a huszas évek hétköznapi szótárának elengedhetetlen kifejezései. Nem akarunk ezen a helyen a pszichoanalízis tudományos értékéről vitatkozni, de helyénvaló a megállapítás, hogy az ember társadalmi helyzetének tisztázása szempontjából, tehát etikailag a pszichoanalízis egyetlen lépéssel sem vitte előre az emberiséget Freud szociológiai orientációja pesszimista, akárcsak Spengleré, ami természetes is, ha tekintetbe vesszük, hogy Freud magyarázata szerint az ember ösztönök közege s mint ilyen eredetileg amorális és aszociális s csak a társadalmi fejlődés során válik kultúrképessé. Az ember ösztönvilágában a primér, támadó ösztönök mindvégig erősek maradnak s pusztulással fenyegetik a társadalmat. Freudnél a kultúrember élete egyetlen örökös harc az ösztönökkel s ez a harc sokszor olyan helyeken folyik, ahova az akaratnak alig van beleszólása.

A háború utáni tudatot két oldalról is sújtotta a kultúrfatalízmus. Oswald Spengler meghirdette a nyugati kultúra alkonyát s a dekadens európai életérzés tolmácsolója lett, Freud pszichoanalízise pedig ugyanakkor az idegizgalmakat hajszoló, helyét nem lelő intellektuális osztály divatos krédójává vált. A freudi panszekszualízmus szolgáltatta hosszú ideig a talajt az erotikus kiéléseket hajszoló világnak. A felületes szemlélő számára az akkori Európa valóban megtestesítette a spengleri diagnózist. A diagnózis pontjai megegyeztek: az alkotó etikai ösztönöket elnyomták a morális és higiénikus normák; a konstruktív filozófiai eszmék