Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Kovács Endre: Az új humanizmus

művelt közönség előtt, hogy fölösleges lenne itt bővebben ismertetni. A német filozófus a Szociológiának ahhoz az irányához tartozik, mely Organicizmus néven ismeretes s a társadalmat az állati és növényi organizmus analógiájára fogja föl. Eszerint tehát a társadalom ugyanolyan életpályát fut be mint a többi élőlény: születik, virágzik és elhervad. Ez a magyarázata annak, hogy a kultúrák elmúlnak. Idővel minden kultúrát felvált a civilizáció állapota, melyet az ész analitikus iránya jellemez a kultúra szintetikus, teremtő ösztönével szemben. Ha minden kultúra elhervad, úgy az európai vagy mint Spengler nevezi: fausti kultúra is el kell hogy múljon. Ez az állapot Spengler szerint már megkezdődött. Az európai kultúra épp most van abban a periódusban, midőn fokozatosan átmegy civilizációkat, ezután a biztos pusztulás következik.

Amint látjuk, Spengler teóriája tisztán fatalista és pesszimista. Spengler azt nyújtotta az európai léleknek, melyre azokban az időkben éppen szüksége volt. Tudmányos mázzal bevont filozófiát, költészetet, művészetet, melyben öszszefolytak a határok s ahol a rengeteg adat csak arra volt jó, hogy a spengleri profetízmustól elkábult olvasó annál biztosabban érezhesse magát a zuhanás tudatában. A háború által lefojtott szenvedélyek ezekben az években tombolták ki magukat, Európa a jazz-őrület, a mozi-mámor és az erotika forró lihegéseit élte. A nagy katasztrófák utáni élniakarás láza szédítette el a józan agyakat s az élet minden határokon túl való feszítése lett a jelszó. A kor embere számára minden egyéb fontosabb volt, mint a hűvös rezerváció, az ész mérlegelő tevékenysége.

Spengler kultúrfatalizmusának népszerűsége elképzelhetetlen a kor szellemi hátterének ismerete nélkül. Hűvösebb, kevésbé rohanó korok mélyére néznek az eszméknek, mielőtt lelkesednének. A huszas évek fiatalságának azonban éppen ez a fatalizmus kölcsönzött bizonyos erkölcsi alapot azáltal, hogy a biztos pusztulás nihilizmusát ojtotta a fogékony lelkekbe.

Erről a korszakiói írja Cs. Szabó László: „Búcsú a vándorévektől" c. vallomásában: — „Mi, háborús serdülők csak elszórt írásokból ismertük a vitázó kedvű, szenvedélyesen esztetizáló századfordulót. Nem is érdekelt túlságosan; arra figyeltünk legszívesebben, aki félrebeszélt, vagy a pusztulást tanította. Irásmagyarázó gyülekezeteket tartottunk az Elsodort Falu fölött, Goethe helyett Spenglerből szedtünk német szavakat s a halál tehetetlen látomásával hányódtunk az elszakadt s megmaradt országrészek közt. Előttünk hevert