Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

— Dehogysem- Már számolom a perceiket. Megdöbbenve nézett rám. — És ... és?

— Mit

és?

— Semmit,

— mondta távollévőén. Balszemöldöke aprókat rángott, fárasztó volt nézni ezt az egyenletes vibrálást, mely lassan mozgásba hozta a félarcát is.

Közel húzta a könyvét, kitépett belőle két lapot. — Ebből rózsát csinálok. — Fürgén nyomogatta, zörgette a lapokat. Szája kinyílt, nyelve a foga közé ékelve kísérte kézmozdulatait.

— Kész,

— mondta kis idő múlva s felém tolta a papírvirágot.

Orromhoz emeltem. Savanykás, dohos szaga volt s az egyik szirmon ez állt: az Accusativus c u m inti n i

t

i

v o

szabálya.

— Mit

csináljak vele?

— Tegye

el kérem. Kap majd egy vadgesztenyét is. Komoly volt, a szemöldöke egyre jobban vibrált.

Tekintete szinte beleakadt az arcomba. Ez idegesített s hogy el ne áruljam magam, túlzott türelemmel mondtam: — Üljön nyugodtan, szedje össze magát. És a vizsgán arra ügyeljen ...

Felugrott a helyéről, ellódította a karját, mintha mély vízbe ugrana, értelmetlen, nyögésszerű hangot adott és kaszáló mozdulattal rámvetette magát. Eszelősen, hörögve belémikapaszkodott, csikorogva viaskodott, hogy elérje a számat.

Azt hittem, egy karlendítéssel lerázom magamról ezt a ... ezt a beteg állatot. Igen az volt, beteg állat, nyavalyás féreg. De hiába próbáltam kiszabadítani magam ebből a vad, nyirkos ölelésből, egyre jobban rámtapadt, belém csúszott, már a nyakamon volt a szája, szívta, szürcsölte vékony bőrömet, vállamba kapaszkodott és hátranyomott. A fejem tompa koppanással ütődött a falhoz. Éreztem, hogy elszédülök, két óriási kékséget láttam magam felett, nedves fehérben úszott ez a kékség, amely most nem volt üres, hosszú