Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

vörös sugarak rezegtek benne szúrósan, mint a kötőtűk ...

— Jaj,

eresszen! — s még egy utolsó erőfeszítéssel:

e-resz-szeeen--------------A hangom élesen vágódott a tárgyakhoz, a megsemmisülésnek minden panasza benne zörgött, a lebunkózott lélek ősi hangja, a menekülni akarás vinynyogása, vad és elveszett staccatokban csapódott felfelé.

E pereiben felszakadt az ajtó és az öreg Vargóczy döngve belépett. Nem jött közelebb, szétvetett lábakkal megállt, hatalmas törzsét lassan himbálva nézte e lihegő eszeveszett harcot.

Nézi, bámulja, mint egy cirkuszi előadást. Majdnem tapsol. Vonásai ellazulnak, szája kinyílik, véribő, lila arcán soha nem látott mosolyok cikkáznak. Válla előrelendül, mintha svungot adna, tempót diktálna. Mihály drótkarjai lepattannak rólam, zihálva elereszt...

— No

nézd, a fiam! Elment az eszed, hogy így ajtóstól rátámadsz egy úrilányra? Az instruktor kisasszonyodra?

Vargóczy hangját atyai melegség fűti át, a dorgáló szöveg mögött büszkeség ágaskodik: ibrávó, ezt jól csináltad fiam ... így igen ...

Béna fáradtsággal kapaszkodtam a székbe. — El fog bukni, igenis el fog bukni! — síkoltottam feléje, de mintha egyikük sem hallotta volna, összekapaszkodó szemmel bámulták egymást. Vargóczy hozzám lépett: — majd kocsin hazaviszem, az a kópé jól elbánt magával!— És hencegő örömmell Mihály vállára csapott. — Hiába no, nem tud még hölgyikékkel bánni... de az én vérem van benne, annyi szent!

Gépiesen simogattam összegyűrt ruhámat, tekintetem meghibbanva repkedett ide-oda, szilárd pontot keresve, támaszt, menedéket. A piszkos plafont vizsgáltam, a rongyszőnyeget, harisnyámat, amely hibátlanúl simult a lábamra. Aztán egyszerre felsírtam, hosz-