Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

A fiú most megtorpant. Észrevette felnyúlt kezét, apját a véreres szemgolyókkal, a megtépázott könyveket. Keze lehullt. Rettenetes fáradtság ült az arcára. Hozzáléptem és lenyomtam egy székre.

Az öreg Vargóczy hirtelen elhallgatott... Nyakát megrántotta, fürkészve nézett rám.

— Én

még ma is hibátlanul fordítom Ovid'iust, — mondta rekedten. — S akár most is elfújom Toldit.

Sarkig kitárta az ajtót, úgy ment ki hátravetett fejjel, rátartian, lármás, nagy léptekkel.

*

Nem tudom miért, de ifjabb Mihályról, erről a különös szőke fiúról sohasem beszéltem senkinek. Pedig ez volt a titokkutatás korszaka, azé az izgalmas időé, amikor minden jelent valamit, amikor minden háttért kap, elmélyül, megpuffad, amikor a kiejtett szó mögött rejtett íz sustorog, s az elhallgatott mondatok úgy dörömbölnek bennünk, hogy a szív beléremeg ... Az osztálytársaim fontoskodó arccal lihegték el titkaikat, felfedezéseiket a világról, amely csupa rés, rejtett folyosó, sarok és zúg lett egyszerre, amelybe minduntalan bele kellett ütközni oly közel jött hozzájuk, amely hideg és meleg köröket küld a bőr alá és halmozza, csigázza, fokozza a rejtelmeket...

A tanár úr egyszer megkérdezte tőlem: Na, Barta, hogy halad ifjabb Vargóczy?

— Egészen

jól, — feleltem gyorsan.

Vájjon halad-e tényleg? Nem azzal múlnak el az órák, hogy ő mesél, ül, töpreng, kotorász az életében a maga különös módján, én meg izgek-mozgok s azon kapom rajtam magamat, hogy figyelemmel hallgatom és csak akkor szólok rá túlzott felnőtt hangon, ha lépteket hallok a szomszéd szobában.

— Gondolja,

hogy a fiú meg fog birkózni az anyaggal? Leteszi a vizsgát?

Mintha minden oldalról rám néznének... Ah butaság!