Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy
Csak Sztincsák bámul az arcomba, mert ő előre megmondta, hogy nem fogok bírni ezzel a hülye Vargóczyval. Nem feleltem. — Leteszi a vizsgát? — kérdezte újból a tanár úr. — Azt hiszem igen, — mondtam engedelmesen. Ösztönszerűen a harisnyámra néztem, amely most nem volt hórihorgas öltéseikkel összestoppolva, símán feszült a lábamon, mintha csak a bőröm lenne. Mihálynak nem szabad megbuknia, mert akkor nem kapok tanítványt többé és a lábamon kell összevarrni a lefutott szemeket, sebtiben, egyik kezemben a kávés csuprot tartva, míg a másikkal ügyetlenül bökdösöm, szurkálom a bőrömet... Vargóczynak le kell vizsgázni!... nem, nemcsak ezért,... meg kell mutatni, hogy mit hozok ki ebből a fiúból, mit hozok ki magamból, mire vagyok képes... Ha ő levizsgázik, apát tálán nem építik le. Anya azt írta, hogy szegény öreg hetek óta nem alszik ettől való félelmében. Dehát mi köze van apa állásának a Vargóczy vizsgájához? Mégis valami titokzatos erő arra kényszerített, hogy az utcán kínosan ügyeljek minden lépésemre: a gránitkockákkal kikövezett úttesten úgy mentem végig, hogy csak minden második kockába lépjek, mert ha csak egyszer is elvétem, mindnyájan megbukunk ... Szigorú mozdulattal nyitottam be Mihály szobájába. A fiú még fehérebb volt mint máskor. Mély szilvaszínű árkok övezték a szemétintett, hogy menjek utána. — Győlölöm az apámat, — mondta irritált hangján. — Gyűlölöm őt. — Hallgasson kérem. Nekem ehhez semmi közöm.. Vegye elő a logaritmus tábláját és kezdjünk munkához. Ha ő gyűlöli az apját, gondoltam szorongva, az énapám szájából kihull a kenyér... Mihály homlokán újra ott csillogott az a ragadós verejtékcsepp. — Tudja mit csinált velem tegnap este?
