Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy
— Tessék kimenni, — mondtam- — Valóban zavarja Mihályt. Vargóczy súlyosan felém lépett. — Miért? Maga nem tud beszélni, ha más is hallja? — Én az más. — Miért más? Mert maga lány, ő meg fiú? Mert maga a gyengébb nemhez tartozik? Azért erősebb, mint ez a ... ez a ... — De kérem, ez nem tartozik ide! Engem is zavar, ha ellenőriznek. — De én hallani akarom ezt a nyomorult nyávogást! — ordította magánkívül, öklével az asztalra ütött, a könyvek csapzottan várták az újabb támadást. A földre néztem, a szürkére kopott parkettra, és úgy csapkodtak keresztül rajtam Vargóczy szavai, mint a zavaros, sárga hullámok. — Én nem hiszem el, hogy ez velem megeshetik... hogy az én egyetlen fiam ne bírja megtanulni azt, amit minden napszámos kölyke megtanúl •.. Inkább pusztuljon el! Most, mindjárt! Karja nekivágodott az asztalnak, rázta, csapkodta az asztallapot, féloldalra dűtötte. Mind vadabbul hadonászott maga körül, mintegy elszédűlve gyűlöletében, gyújtotta dühét, robajjal etette, ingerelte enenmagát. Mihály válla meg-megránduit. Halántékára apró verejtékcseppeket vert ki a szégyen. A verejtékcseppek lustán végiggördültek az arcán és ragadósan csillogták. Szája megrándult, kiáltani akart, de csak ijedt hápogás jött ki a száján. Felállt, két lépést tett az apja felé, szédelegve, sután, mint aki nem hiszi eí, hogy felengedett a görcs, a félelem kásás zsibbadtsága. Újra lépett egyet, torz gyorsasággal, hogy ne veszítse el a pillanat lüktető valóságát, a mozgás nyers mámorát. Aztán felemelte átlátszó ujjait ütésre készen. Mindketten dermedten néztünk rá.
