Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy
— Egész egyedül csinálta? — érdeklődtem gyámoltalanul. — Persze. Ha a házban van valami javítanivaló, azt is egy-kettőre megcsinálom. — Mély lélegzetet vett. — Tudok villanyt szerelni és ha a vízvezeték eldugul... — Várt, gondolkozott, ajkát előretolta s úgy szedte a levegőt. Szinte érezni lehetett, milyen forró a leihelete. — ... Ha a vízvezeték eldugul, — mondta ezzel a forró leheletével, — azt is meg tudnám csinálni... de nem csinálom, mert olyan kotkodácsoló, rekedt hangokat ad ki magából, mint apa, és odaállok a szenynyes, zsíros kagyló mellé és fülelek. Csak egy mozdulatba kerlüne, és el tudnám hallgattatni, de nem nyúlok bele a szennyes lébe •.. Szája kinyílt, csipkés nyál gyűlt össze a szegletekben, a fogait is befutotta ez a finom, fehér hab, mely mögül vérszegény ínye látszott ki... Féltem tőle, mert olyan más volt mint én, olyan idegen, más világból való. Furcsa szorongás fogott el. A szemével végigcsúszott a tárgyakon ... Szerettem volna megkérdezni, miit lát belőlük, hogyan látja őket. De nem kérdeztem semmit, igyekeztem tekintélyt tartani, szigorú torokhangon vallattam a leckék felől, hátradűltem a széken és kopogtam a ceruzaheggyel, mert attól tartottam, hogy különben kisiklik a hangom, elbőgöm magam, vagy elszaladok innen, ahol mindig valami nyirkos bizonytalanságot éreztem. Néha bejött az öreg Vargóczy is. A kilincs fenyegető lassúsággal nyomódott le vaskos ujjai alatt. Szétvetett lábakkal megállt, véres szemekkel vizsgálgatta fia vergődését. Mihály a könyve fölé hajolt. Újjal fá jdalmasan meg rebbentek, kínlódó, sötét tanácstalansággal gyűrte, gyömöszölte a tenyerét. — Talán, ha apa kimenne, eszembe jutna, — nyögte alig hallhatóan.
