Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

rülten húzogatta ide-oda. Zümmögő, primitív hangok zizegtek a selyempapírból, a dadámra gondoltam, aki mumussal ijesztgetett, ha rosszak voltunk, és göbös kezeivel fantasztikus állatokat varázsolt a falra, és muzsikát csalt ki a fekete tepsikből, fényeszöld levelekből, foghijjas fésűkből.

Mihály szemealjában fényesség rezgeti, ijedten láttam, hogy könny.

— Vegyük

át az anyagot, — mondtam kínlódva- Úgy éreztem tehetetlen vagyok, ideláncoltak ebbe az öreg szobába, ehhez a fésűnmuzsikáló fura fiúhoz, aki sír...

— Majd

kérdezek egy et-mást magától, hogy lássam, hol kell kezdenünk a tanulást.

Szórakozottan bólintott, rám akasztotta túlkék szemeit, de mintha nem látott volna.

Semmire se tudott felelni. Egyre jobban összezsügorodott, a kezei lelógtak a székről.

— Ide

figyel? — kérdeztem szigorúan és utáltam magam ezért.

— Igen

... — mondta csodálkozva.

— És

nem tud semmit ebből? Nem érti talán?

összehúzta a homlokát, töprengett... — Amikor ezt a részt tanultuk Vergiliusból... igen emlékszem már ... azt álmodtam ... hogy egy nagy lila réten járok, a fű is lila volt, a fák is ... amit megérintettem az megváltozott, nem tudom miért, nagyon szomorú álom volt, egész össze voltam törve tőle... igen, persze, valaki jött mögöttem és fogta a váriamat.

Felállít, az ablakhoz lépett és odanyomta homlokát az üveghez... — Hogy tudok-e gyököt vonni, azt kérdi?

Titökzatos mosoly suhant végig az arcán. — Öszszel, mikor erről1 volt szó, elkezdtek vetkezni! a fák, egyik a másik után ... és én egész alájuk álltam és úgy néztem, hogy hullatják el a ruhájukat és milyen soványak és ügyefogyottak.