Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Palotai Boris: A két Vargóczy

— Majd

óra után elmeséli, — vágtam közbe türelmetlenül. Úgy tett, mintha nem hallotta volna.

— Én

mást is láttam, óh sok mindent!

— De

kérem ...

— Ne

tessék szólni! — könyörgött.

Egy pillanatig csend volt.

— Megmutassam

a fiókomat? — kérdezte suttogva. — összegyűjtöttem azokat a szép politúros vadgesztenyéket, amiket a ligetben találtam- Kosérszámra hoztam haza.

— Deihát,

miinek az Isten szerelmére?

— Mert

olyan szépek. És mert semmire sem lehet felhasználni őket. — Egész a fülemhez hajolt. — A haszontalan holmikban van valami utolérhetetlen báj. Csak azokat szeretem. Az elihu'1 fojtott madártollakat, és az abroszra pergett virágszirmot, amit szétmorzsolok a tenyeremen. A lapos kavicsokat, és azokat a fehér holdakat a körmön.

önkéntelenül hátrahúzodtam. Ha azt mondta volna, hogy gőzölgő vért szeret, vagy banditákat, nem ijedtem volna meg jobban, mint így. Nagyot nyeltem, a torkom olyan száraz volt, hogy szinte fájt. Szólni akartam, hogy lássunk végre munkához, de nem jött hang belőlem. Tanácstalanul kapargattam az asztal sarkát.

— Persze,

maga is azt akarja, hogy tanuljam meg, ami a könyvekben van, — mondta olyan szelíden, hogy nem tudtam gúnyolódik-e vagy komolyan beszél.

— Természetesen.

— A hangom támadó volt, mert éreztem, hogy védeni kell magamat. — Azért vagyok itt, hogy el ne bukjék -.. Hogy a segítségemmel elvégezze a tananyagot.

— Kár

a fáradtságért. — Ide-oda himbálózott a székén, puha haja homlokába hullt- — Nincs tehetségem. Hiába akar apa belőlem jogászt vagy mi a szöszt csinálni. Az álmokat nem lehet csak úgy ráhúzni valakire.