Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

kontúrokkal szűrődnek át az érzéseken, de igazgatni, elrendezni már nincs erőnk, csak folynak, folynak, mint nyitvafelejtett csapból a víz.

Szemközt az ablakkal, a Fogyasztási Szövetkezet előtt állt három asszony. Óriási fekete esernyővel a tiszteletes asszony, cúgos cipője mint egy fekete kuvasz hasalt a sárban. Mellette Sirokyné, a jegyző felesége, lestrapált, csupabőr asszonyka, olyan, mint az aszalt szilva egy fazék alján, melyről lefőtt a lé... Távolabb tőlük a főszolgabíróné kalocsniban, esőkabátban, terebélyesen, — a jólét eleven szobra.

Ágnes figyelmesen nézte őket. Vájjon hol van az a különbség, amely éket ver közéjük, melyik ponton térnek el egymástól s mért ez a nagy egyedüllét, ha köztük van?

Még jól emlékezett a falusi nyarakra, amit Babó nagymamánál töltött, a szénaszagú nyári estékre, amikor átjött hozzájuk a falusi intelligencia, pap, tanító, jegyző és éjfélig poharazg^attak nagyapával, az asszonyok meg a sarokba húzódva platykáltak, kerepeltek, szűk kis életüket ezerszer megforgatva, kiteregetve egymás között. Ö már elvégezte akkor a kereskedelmit, zárdába járt s a világból vajmi keveset látott... Mégis forró és titkos vonatkozásai voltak az élettel, állandó szimatrésen volt és azzal a rokonérzéssel vett részt beszélgetéseikben, mint egy messzirekerült testvér, aki tudja jól, hogy itt van otthon s hiába hallgatja idegenkedve a tanítónő hizelkedéseit, a postáskisaszszony visongó lelkesedését, az örökösen szülő, szoptató albíróné lamentálását, valahol mélyen ott, ahol a lélek homályos kontúrjai kezdődnek, érzi, hogy túl iskolázottságon, látóhatárbeli különbségen, ízlésdifferencián, ösztönös finnyásságokon — valami kitapinthatatlan közösség tereli hozzájuk ... Semmivel sem mások a delenghei asszonyok, mint ezek itten, ugyanolyan pletykaéhes mohósággal várják az „új aszszony"-t, ugyanolyan apró-cseprő gondjaik, örömeik