Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
vannak, a kör is ugyanaz, melyben érdekeik forognak s mégis milyen áthatolhatatlan távolságra van tőlük, milyen érthetetlen fonák idegenség tágítja a velük való kapcsolatokat, mely ideig-óráig hozzájuk köti. Óh, most már tudja jól, hogy nem a geográfiai helyen múlik, ki hol van otthon, hol érzi a biztonságbanlevés békéjét... A nyelv, ez a nyers, meleg, élő, lüktető valami, amely felszívódik az ember hajszálerein és vérré, ideggé válik, ez jelöli ki a helyét, ez adja tudtára mi minden van mögötte, micsoda gomolygó emlékek, képek, álmok, micsoda dús összessége a létezésnek! Ágnes homlokán két kis ránc jelent meg. Idegen lesz ő itt mindég, hiába Jankó buzgó gondoskodása, jövevény marad csak s minden, amit tesz az ideiglenesség zavarát viseli magán. Lám, a bútorok elrendezésében sem ismer magára ... Mintha véletlenül tévedt volna be ide s csak szükségből szorítanának helyet neki... Pedig Jankó szép masszív bútorokat vásárolt, de valahol hiányzik az a rejtelmes apróság, ami a ház asszonyának lelkét közvetítené. Talán túlságosan készen volt minden, amikor jött, s ő nem találta meg azt a részt, amin keresztül lényével, sajátságaival besurranhatott volna. Vagy talán nem is kereste? ... A tiszteletes asszony esernyőjével integet s a jegyzőné is féloldalra billent fejjel rásandít. Istenkém, hogy félt tőlük! Mennyi visszahúzódást, alázatot szuggerált belé Jankó; valósággal lúdbőrös lett, amikor első vizitre mentek, s még azt a kis szlovák tudományát is ötölve-hatolva, csupavér arccal bökte ki. Pedig ezek az asszonyok a beléjük oltott bizalmatlanságot pár nap alatt levetették s épp olyan recept-kicserélő, kíváncsiskodó, városi híreket áhító, újdonsült menyecskét tanácsokkal ellátó, sürgő-forgó falusi aszszonyok voltak, minit a delengheiek... A férfiak meg éppenséggel nem éreztették vele, hogy betolakodott,
