Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Mihály László: Öcsém szólított… (vers)

MIHÁLY LÁSZLÓ:

ÖCSÉM SZÓLÍTOTT...

Hólétől szennyes-lucskos kisvárosi utcán

Lépés se koppant már, éjfél gyászfátyla borított mindent, a holdat is és egy világos ablak mögül beteg öcsém kétszer nevemen szólított.

Mint amikor kicsi koromban régen egyszer sötét szobában egyedül maradva félve-félt, nevemet rítta, hozzám lihegett és átölelt — Most messze voltam, nem vihettem őneki segélyt.

Pedig most lett volna szüksége bátyja féltő karjára, oltalomra, amikor surranva gyors léptekkel árnyék terült végig a betegszobán s megállt az ágy fejénél: ő volt, rémek réme, Mors.

S én messze, világváros tompa zsivajában — fülemhez elnemért a végső hívó drága hang — Ó rádió hiú csodája — autótülök ugatott künn az utcán, amikor lelke elsuhant.

Állottszagú szobámban az írógép kopogott, fásultan ültem, a robottól meggyötört dalok szunnyadtak bennem s diktáltam — sietni kellett — a szenzációt: Egy bánya beomlott... húsz halott...