Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-03-01 / 3. szám - Dallos Sándor: Színjáték a mezőn
álomvilági fénye, már minden tudta, hogy leány közelget, a nyír cérnája aranyhúr volt és pengett és mire a két ember lassan odaért, az álmok már harsogtak és zengtek a lények sugárzó szépségétől, mint az orgona, mint valami illatos himnusz is ez oly kínzó gyönyört adott, oly mélyből iszakadt fel, hogy az extatikus életbeteljesülés hatását súrolta minden. így érkezett oda a két ember. Csak annyi volt rajtuk, hogy szelíd arcuk van és tiszta és az volt az érzése a rigónak, nem tudta, hogy miért, hogy ezeket nem látták az emberek, amint átjöttek a ifalun. A férfi megállt, vállán a telt zsákkal, az asszony meg letette a kezéből a kosarat s így pihentek néhány pillanatot. Egyszerű szemeik olyanok voltak, mint a mécsesek és az arcuk zavartalan, mint az oltáron a két ünnepi vánkos. Egy az evangélium és egy a lecke oldalán. Nézték a tájat és még sohase látták ennél szebbnek. —- Milyen szép máma minden! — mondta az aszszony- — Nézd csak. Mi lehet itt ma? A férfi körülnézett s mosolygott. — Ünnep, — mondta. — Az Isten áldja meg a világot. A zsákján volt egy pici lyuk, azon keresztül vékonyan folytak a búzaszemek a hóra. A rigó látta ezt s az egész olyan szép volt, hogy remegni kezdett tőle és nézte, nincs-e itt az Isten, de külön nem látta sehol. Akkor az asszony fölvette a kosarát, a férfi megigazította vállán a zsákot s elindultak. December huszonnegyedikének délutánja volt. A dolgok most úgy fordultak, hogy a lépők előtt ujjongás haladt, mögöttük boldog béke volt s <a zsákból egyre folyt a mag. Olyan boldogság maradt a két ember után, mintha a világon minden megáldozott volna békével és fénnyel, hogy egyetlen fodra nem volt semminek s a fák szívében örökre megmaradt -az emlék, mint a gyermekében egy képeskönyvi táj. Ha megérintették volna a képet, énekszó buggyant volna ki belőle. Ez volt a legmaga