Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Dallos Sándor: Színjáték a mezőn

egyszer egyet legalább el lehetne belőlük teljesen találni! De nem lehet és tulajdonképpen ebbe hal bele minden igaz költő. Sokkal előbb belehal, minisem meghalna a teste-Ezen a délutánon hát — mert délután volt — a Csönd vigyázott a világra és a rigó ugrált esillagról-csillagra, amelyeket maga rakott magának. A vércse bent aludt egy sziklarepedésben, amelyet nem esett be a hó és a róka alattomosan a falu körül lopakodott. De belőlük még nem látszott semmise a színen, mert még nem jött el az ő idejük. Mert úgy volt, hogy máma mindennek időre és meghatározott rend szerint keli történnie. Lám, reggel pontosan kilenc órakor elkezdett esni a hó, először csak szállingózva, de aztán már akkora pelyhek estek, csaknem mint egy gyerekököl, de valahol vigyázott valami a világban, hogy egyenletesen essék és buckák ne keletkezzenek, hát szél nem támadt egy csipetnyi se, csak éppen a hóesés suhogása hallatszott szét a világon. Délután két órakor hát, mire elállt a hóesés, mintha fölszórták volna, olyan centiméterre egyformán takarta mindenhol a hó a földet, mintha mérnökök mérték volna ki. Pontosan egy arasz volt mindenütt a hó, hegyen, síkságon és völgyeken.

Ez volt két órakor.

Akkor egyszerre — nem lehet tudni, honnét és hogyan jött — ráosont a vidékre csak éppen egy pár percre a fagy s ahogy jött, el is ment azonmód, de valahogy kivitte és megölte a levegőben lévő mocskokat és egy csapásra olyan lett a világ, hogy akármiféle csoda megtörténhetett volna benne s ha lett, szétáradhatott volna, mint valami tiszta füst. A távolságok így érzékenyek lettek és meglátszottak a legkisebb karcolások is.

A fák mindjárt megérezték, hogy valami történt, mert minden titkot és csodát ők tudnak meg a világban legelőször, megérezték és álmuk támadt, mert a fák