Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-03-01 / 3. szám - Dallos Sándor: Színjáték a mezőn

DALLOS SÁNDOR:

SZÍNJÁTÉK A MEZÖN

A feketerigó ott ugrált a mezőn, amelyiket arasznál magasabbra beesett a hó s amelyik olyan volt, mint egy könyvből kiénekelt végtelen ország, amely fölér az égig. A rigó ott szökdécselt'a kis hajlatban, írta a lábával egymásután a hóba a csillagokat, mert csillaglába van a rigónak, mint embernek névjegye, szerette a lelet és kedve melegen buzgóit a jó tollak alatt a begyében, de nem rikkantott. Tudta, neki nem szabad télen rikkantania, mert arra minden felébred és megfagynak a magok. Télen csak a verebek, sármányok, cinkék hangja szabad, mert az csak csipogás, de most ezek a madarak is behúzódtak már a falvakba, mert fáztak és így ő egyedül maradt idekint.

Bizony, nem bánta. Fenyők ültek nem messze ritkásan a hóban s éppen olyanok voltak, mint valami szép, nagy és ritka madarak, akik most költik ki a tojásaikat. Távolabb a hegyháton erdő látszott tölgyekből, köztük egy-egy bükk meg cser és voltak elszórva apácaforma nyírek is, de mindezek beletartóztak régen a mezőbe, a mező képe voltak és most mind aludtak. Csak a rigó volt ébren.

A rigón kívül egyesegyedül csak a Csönd volt még jelen a mezőn, aki nagy csizmás léptekkel méregette a levegőt és vigyázott, hogy semmi ne zajongjon. Ö mindent látott, de őt csak érezte minden, mert ha egyszer valaki meglátná a Csöndet, rögtön belehalna, mert a Csönd olyan szép. Szebb még a Halálnál is, pedig a Halál a legszebb férfiember.

Lépett hát a Csönd éghatártól éghatárig, éppen ekkora volt a lépte, kottákat dúdolt a világnak a maga hangján s azokat körül széles e földön visszhangozták és árasztották ki magukból a dolgok. Mert millió éves a Csönd és ő tudja a legszebb dallamokat. Ha