Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Kritika - Szalatnai Rezső: Illyés Gyula: Puszták népe Pannóniában

mint a szerző a végén mondja, ott van az olvasókban, akik talán befejezetlennek, csonkának találják laz írásművet. Folytassa az, akiben javító szándékot gyújtott fel a kiszolgáltatott szegény magyar zsellérek és uradalmi cselédek életrajza.

Amikor Illyés könyvét elolvastam, úgy éreztem, mintha a magyarságról való nagy tájképet, amelyik ott lóg a lelkünk falán előttünk, amikor dolgozunk, e percben levették és kicserélték volna egy másik képpel. Egy jobbal, azaz egy hitelesebb, pontosabb ábrázolással. Akik gyermekkorunk egy részét az Alföldön töltöttük, mint jómagam is, lelkűnkben hordozzuk a rónának s a rajta folyó szinte változatlan életnek iái képét. Emlékezni is szoktunk rá. Ha azt mondjuk, magyar falu, magyar vidék, ha a mindennapi munkánk igazolására érezzük a hátunk mögött a népet, mint egy kemény állású kórust, melynek nevében szólni és tenni szoktunk, erre a gyermekkori falura gondolunk ösztönszerűen is. Az öntudat első csirái itt hajtottak ki s összefonódtak a síkság különös magatartású embereivel, a falusiakkal, sőt a pusztaiakkal s magával a pusztával. De mi csak külsőleg láttuk azt, mint látványosságot. Illyés pedig belülről látja és láttatja ezt a népet. Mi csak a polgári környezet rácsain keresztül láttunk belőle egy szeletet, annyit, mint a vasárnapi képeslap, egy fotográfiát, csak annyit, amenynyit Petőfi alföldi lírája is alátámasztott s nem bírt megmásítani. Mi az ahhoz képest, amit most Illyés Gyula révén, aki maga is a pannóniai puszták népéből jött fel, megismerünk? Petőfi vetítette először a pusztát a magyar elé, napjaink limonádés német filmjei (A „Szerelem rapszódiája"-fajtájúak) kísérelték meg a sokszor együgyű szerelmi mese keretében másodszor. Petőfi művészi képet és nemzeti nevelést szórt széjjel megigéző pusztai rajongásával, tudatosította bennünk a szülőföld sajátos ízeit. A német film vasárnapi giccs, mely azonban a vidéki kispolgár szemében oly indokolatlanul azonosul az iskolából megtartott Petőfi-reminiszcenciával. Illyés mindkettőt megmásítja, új képet ad. Petőfi egykor azt énekelte, hogy:

Itt szeretnék élni a puszták közepén, Mint Arábiában a szabad beduin.

Illyés megmutatja, milyen a puszták élete, ahová nem vágyakozik sem ő, sem senki. Mert ez az élet elviselhetetlen, szörnyű, embertelen és büdös ai szó fizikai értelmében is. Nem ritkaság, hanem szabályszerűség. A puszták népe ott a régi Pannóniában, a zsellérek, cselédek, szolgák: mindenek csak nem szabad beduinok. Petőfi után emberöltőkön