Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Szitnyai Zoltán: Álom a pusztán

megmerítette a kanalat a széles peremű tálban és tányérokba töltötte a forró halászlét. A férj arra gondolt, hogy ezt odahaza sohasem szokta tenni, litt úgy viselkedik, mintha ez lenne az otthona.

A poharak minduntalan felemelkedtek és összecsördülte'k. Hol a házigazdának volt köccintanivalója, hói meg a tanítónak. A férj iis ímeg-megemelte poharát és visszatette az asztalra anélkü', hogy ivott volna. Úgy érezte, hogy ismét az a feketedő sötétség közelit feléje, melyben elveszti végtagjai fölötti uralmát s a beszélgetés hangjai úgy elhalkulnak hirtelen körülötte, mintha rettentő nagy távolságból érkeznének a füléig. A rémület halálos pillantásával nézett a többiekre, szerette volna mondani az asszonynak: Annus segíts, én rosszul vagyok ... De az épp vidáman felkacagott valamin a többiekkel és jókedvű mosollyal figyelt az ujaibb történetre, amibe a tani tó kezdett... A férj ujjai nyugtalanul vándoroltak homlokától, az idegesen tapogatott pohár pereméig. Most mindjárt vége lesz. Hirtelen felállt és tétova, bizonytalan léptekkel kiment a szobából.

Künnt teli tüdővel szívta fel a hüvösödő levegőt. Gyönyörű éjszaka volt. Az égboltozat a csillagok fényében kéknek látszott. Nézte és az volt az érzése, hogy ez a kék mélység mindjárt magába szívja és elnyeli örökre. Ilyenkor csak az segít, ha lefekszik és pihentető álmot keres fellázadt idegei számára. Anna tegye azt, amit akar, ő már csak pihenni akar, pihenni, aludni. ...Eszébe jutott a suba. Bement érte a folyosóra, nagy kínnal ikiicipelte és leterítette az ambituson. Maga köré csavarta, ahogy Gé sínél látta. Mélyet lélekzett és lehunyta a szemét. A nyitött ablakon keresztül kihal látszott az asszony és a két férfi vidám beszélgetése.

— Senkinek sem hiányzóm, — gondolta magában szomorúan.

Jó idő telt el így, mire nyílott az ajtó és megjelent