Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Szitnyai Zoltán: Álom a pusztán

Gési. A nevét kiáltozta, aztán, amint elindult, megbotlott a subába burkolt alakban.

— Józsi,

te vagy? — kérdezte meglepődötten.-Nem felelt. Úgy tett, mintha aludna. Gési föléje hajolt, mintha a lélékzetvételét hallgatná. Aztán visszafordult a házba.

— Nincs

semmi baja — hallatszott kevéssel utóbb bentrői. — Fekvőhelyet csinált magának az ámbituson és úgy alszik,, mint a tej.

A tanitó halik morgással felelt valamit, amire Anna túl vidáman felnevetett. Az volt az érzése, hogy rajta nevetnek. És ő nem kiálthat oda, mert annyi ereje sincs, hogy kiáltani tudjon. Pillanatokra- elnyomta az álom. Hegedüszóra ébredt. A tanitó cincogotit a húrokon és Gési halk baritonján kísérte, -ahogy szerelmes férfiak szokták a nótaszóba rejtett vallomással:

— Nékem

olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel...

Anna meg mintha valami ígéretet tenne, a szöveg f o I y t at á s á t éneke l t e u tán a:

— Ügy

várja, várja az urát...

A tanitó tapsolt:

— Micsoda

két egymáshoz illő ember!

— Ne

beszéljen csacsii'ság-ot — tiltakozott Anna, de a hangjában nem volt komoly ellenkezés.

Akkor a tornác kőpadozatára terített subában megmozdult a férj. Most aztán már elég volt a tréfából, mondotta magában. Azonnal indulnak haza. Gési György majd lesz szives befogatni. A többiről pedig még beszélünk. De mire eljutott a-z elhatározásig, ismét érezni- kezdte halántéka táján azt a dobolásszerű, halik kattogást. Erőtlenül viisszadőlt a 'subára. Mit is akar egy ilyen fáradt, nyomorult ember? Tegyék azt, amit akarnak. Hol lehunyta a szemét, hol- kinyitotta. Néha felsóhajtotit. Körülötte a- békakórus egyhangú muzsikája töltötte be a végtelenség hangversenytermét. Aztán hallatszottak a tanitó tántorgó léptei.