Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Szitnyai Zoltán: Álom a pusztán

át a másik oldalra, kalapja elgurult, az arca piros vobt és restelkedő. Maga is tudatéiban volt az átkelésével nyújtott látvány nevetséges voltának.

— Jaj!

Józsi, hogy lehet ilyen ügyetlen? — nevetett fel az asszony.

Gési arcán is átsuhant a. mosoly, aztán megsuihogtatta a kezében tartott pányvát és rákiáltott a fekete pulira:

— Usgyé,

Koma!

Kőim a meg maga alá kapta kurta lábait és bolyhos, fekete kupacként röpült a zöld pázsit fölött. A megriasztott paripák vágtatni kezdtek, testük megnyúlt, sörényük lobogva, felemelkedett s patáik dobogására tompa morajjal felelt a föld. Amint a közelükbe értek, Gési feje fölött sziszegve kifeszült az elhajított pányva. Az eltalált mén felnyerítetit és toporzékolva zihált, amint Gési a hátára dobta magát, majd két lábra állt és úgy vágtatott körbe.

— Remek

lovas, — gondolta magában a férj, kissé irigykedve.

— Férfi,

— gondolta magában az asszony.

Kinyújtott karral sietett Gési elé, amikor az már leugrott a lóról, mely szélbe-Hengő sörénnyel, gazdátlanul vágtatott tovább.

— Gyönyörű

volt, — mondta elragadtatással. — Maga valóságos cowboy.

Gési kissé meghajtotta magát:

— A

magyar puszták fiai is tudnak lovagolni, asszonyom.

A férj elszótlanodva ballagott mögöttük. Még mindig nevetséges átkelésére gondolt és feleségének lenézéssel teli nevetésére. Ez még sem volt szép Annától. Tudhatná, hogy ő beteg, nagybeteg, akinek nem valók az ilyen cirkuszi műveletek. Aztán megtorpant a patak előtt, amin Gési szerint át kell ugiranlok, hogy továbbjuthassanak. Nem mert ellenkezni, csak megszeppenve nézett a zöldszínű vízre. Anna >is tétovázott: