Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Szitnyai Zoltán: Álom a pusztán

— Érdekes

ember, — gondolta magáiban Anna.

De mintha a legikevésbbé sem érdekelné, a főszolgabíróval kezdett beszélgetni annak a szövevényes és zárt társasági életnek hangján, amelyről Gésinek tudomása sem lehetett. Ugyanakkor szemének sarkából, állandóan szemmel tartotta a hallgató embert. Hiúságának jól esett az a gyanúja, hogy talán neki is van némi része ebben az elkomorodott hallgatásban. Aztán arcára fagyott a mosoly, amikor Gési hirtelen felállt. Néki már távoznia kell. Kurta meghajlásokkal búcsúzkodott. Őket hagyta utoljára. A férj előtt egy pillanatig tétovázott, aztán váratlanul mondta:

— Látogassatok

el holnap a tanyámra. Nagyon örülnék. Csak a foilyóigi kell elsétálnotok, a komp majd átvisz a túlsó partra, ahol már várni fog rátok a kocsi.

Annának háttal állt, mintha legikevésbbé annak szólna a meghívás. A férj nem felelt, tétován a feleségére nézett, arra bízva a döntést.

— Igen,

igen,— sietett a válasszal Anna, alig titkolt benső ujjongássail, — el fogunk menni. Nagyon köszönjük, nagyon kedves. A vonatból! egész csomó tanyát láttunk messziről. Milyen gyönyörűek, édesek! Mondtam is az uramnak, szívesen elélnék ilyen helyen. Az nagyon jó lehet. Még sohasem voltaim tanyán.

Gési szembe fordult az asszonnyal. Gyorsan eltűnő mosoly villant meg a szemében:

— Valóban

szeretne tanyán élni?

Majd hirtelen összeütötte bokáit és a férjnek erélyesen megszorította a kezét.

— Tehát

a holnapi viszontlátásra, — mondta Annának, anélkül, hogy kezet csókolt volna.

Pedig Anna csuklója már puhán behajtott azzal az asszonyosan kínálkozó mozdulattal, melyben a kéz szinte különálló tárggyá válik a férfi tenyerében. Csak fel kell emelni az ajkakig és meg kell csókolni. De Gési csupán megszorította Anna kezét, mint a férfiakét szokás és szinte kiejtette az ujjal közül.