Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében

vele, milyen messze van... Mit mondjon neki? Mintha elfogyott volna a szava, kifosztottam, elakadva keresgél valami után ... Persze, amíg küzdött érte, addig telt is belőle kedveskedő, sokat jelentő semmiségekre, most, hogy biztonságban érzi magát (milyen bizonytalan biztonság ez) — tájékozatlanul motoz szavak között, egyik se buggyan ki önmagától, vigyázva kell kihalászni a többi közül, megforgatni, súlyát méricskélni: ide való?

— Ha úgysem tudsz aludni Dusenka, nézz ki az ablakon. Oly szép errefelé a vidék.

Dusenka..., hogy várta az első szerelmes megszólítást, azt a duruzsoló hangot, mely édes egyűgyűséget pötyögtet: kisszivem, cicám, drágám ... és a végén Dusenka lett belőle. Dusenka ... milyen idegen.

Szófogadóan kinézett, arcát a hűvös ablaküveghez nyomva bámulta a torzonborz hegyeket, melyek vaskosan fúrták be magukat a felhők közé. A lokomotív épp most szaladt egy hegybe, az alagút fekete torokkal nyelte a vaggonokat, jaj mindjárt az ő kocsijuk következik! Mintha fejjel nekirohannának a sziklatömegnek, bele az ismeretlen sötétségbe... Még jó, hogy Jankó cigarettája vörösen izzik, eleven pontocska a feketeségben, jó meleg fényesség, amiben meg lehet fogódzkodni.

Megint világosságra érnek, Ágnes belehunyorog a napba, a hegyek már nem is olyan hórihorgasak, a szem megszokja az arányokat, oh mindent megszokik az ember...

Sziklatömbök, szürke kőtömegek közt kanyarognak, mostoha vidék ez, a természet meddő öle, csak követ és sziklát présel ki magából, a föld is szürke, mintha képtelen lenne eleven magot dajkálni a méhében.

Milyen szomorú ez Jankó, — gondolja, de nem meri kimondani, hisz ez már az ő vidéke, ez már hozzájuk tartozik, nem szabad megbántani az érzékenységét.