Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-01-01 / 1. szám - Palotai Boris: Isten ölében
Hozzájuk tartozik, ismétli és halk ijedtség fogja meg a szívét. Hát Jankó és én sohasem lehetünk egyek? Jankó szemben áll velem, a túlsó parton és az, ami „hozzájuk tartozik", nem lehet az enyém is, csak mint egy gyerekemlék sajoghat bennem, mint egy fontos és édes kép, amit látatlanúl is láttam ... sohasem olvadhatnak össze az érzések, még a testi közösség forróságán keresztül is meg lesz ez a lelki elhatároltság, ez a szúró bizonyosság, hogy a múlt kérlelhetetlenül ketté választott bennünket, s ezt a másmilyenséget éreznünk kell mindhalálig! — Mikor érünk... Nizny-Medvedre? — Azt akarta mondani, mikor érünk haza. De elnehezült a nyelve s a hazából egy ismeretlen község neve lett. — Nemsokára Dusenka ... így foglak szólítani ezután, jó? Mert Ágnest nem tudom jól kimondani. Olyan idegenül hangzik. Nálunk nincs Ágnes. Megint! „Nálunk". „Miénk" ... „hozzájuk" ... Lehet ezt egy életen keresztül kibírni? Fut a vonat a terméketlen kőtengeren keresztül, piszkossárga sziklák könyökölnek a kupéablakba, szürke kőpor szemeteli be a kocsikat s távol a hegyek tömör pompája a roskadásig dús erdőkkel, telten, szinte kibuggyanón ... Lám így van ez: anyagban, talajban, nedvekben különböznek, és sem az égitestek, sem az emberi leleményesség nem tud változtatni rajta. A kőből sohasem lesz lélegző, foganó föld, s amott a morcos hegyeket csákánnyal, dinamittal sem lehet terméketlenné silányítani. Mért jut ez eszébe? Eh, ostobaság! Itt ül mellette Jankó, a férje, együvé tartoznak ezután, s ő igenis boldog lesz! Nekibuzdultan felényújtja kezét, azzal a gáttalan, heves gesztussal, amely egy töprengő gondolatsor erőszakos megoldása. Jankó örömteli csodálkozással utánakap, oh Dusenka! s dédelgetve nyomogatja a sovány kis ujjakat, mohón szájához emeli s csókokkal borítja kivül-belül.
