Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-11-01 / 9. szám - Szalatnai Rezső: Mácha és a Máj
nyelv első európai rangú költői próbája. S bátran mondhatjuk, hogy ebben a versben, mely soká elzárva marad sajátos nyelvi elszigetelődése miatt, ép leglefordíthatatlainabb apró részei miatt, a latin-keresztény nyugati kultúrához csatlakozott szlávok egyik legrangosabb alkotását tisztelhetjük. A csehek Európához való hozzásímulásának, a Babits-értelemben vett európai irodalmisághoz való hozzáhasonulásnak első igazi lépése volt ez az alkotás. Máchában semmi sincs abból a szellemi és politikai pánszlávizmusból, ami kortársait Kollár nagy propagandája révén annyira hevítette. Ez ia fiatal költő, aki egyként olvasztotta magába a szláv és román, meg germán szellemet, tökéletesen nyugateurópai lélek. Méltán érezheti ki Máchából a Masaryk csehje az európai hagyományt, mely végzetesen elválasztja a cseheket a keleti szlávok cirillbetűs világától. Kortársainak, akik hozzá hasonlítva a cseh írástudás szerény méretű képviselői voltak s akiknek sejtelmük se volt, mi az igazi poézis, ez a huszonhatéves ifjú mutatta meg a költészetet. Gondoljunk csak egy pillanatra a Máj születési éveire, a politikai és szellemi hullámokra, amelyek akkor a csehek és szlovákok szellemi embereit s olvasóik egyre gyarapodó táborát elfogadták. Šafárik, a későbbi romántikus antropológus és régész, a Tatranská Musa-ban a lelkesedő szláv lélekről énekel és a nép romlatlan erejét isteníti. Kollár a Slávy dcéra heves történelmi és politikai agitációja alá ássa a lírai gondolatot s az is mily mesterkélt, színpadias csupán. František Ladislav Čelakovský aki az „Orosz népdalok visszhangja" című kötetében lándzsát tör a népköltészet felsőbbrendűsége mellett s a népi és természetes élet közvetlenségét óhajtja a pánszláv eszme hordozójává tenni, szintén lélek szerint Mácha-ellenes. S ott vannak a többiek is, a kisebbek, akik pláne értelmetlenül állanak szemben a cseh nemzeti megújhodással ellentétes individualizmussal. A kor cseh költői csak a Nemzetre gondoltak, csak a kollektív kategóriákat érzékelték, mintha a nemzeti szabadság elképzelhetetlen lett volna a lélek egyénenként kötelező és szükséges szabadságával. Nem is jutottak el e generációkra kötelező aszkézis révén az egyéni élményhez és annak művészi kifejezéséhez. Innen van, hogy amikor ilyesmivel találkoztak: idegenül és ellenségesen szemlélték azt, mintha eszméik tisztaságának megrontója közeledne feléjük. így állottak szembe Máchával és a Májjal is. Ez a költő és költeménye egyenesen izgatta kedélyüket, hisz itt nemcsak tökéletesen egyéni érzelmekről volt szó, hanem a végén az a dacos azonosítás a költő és az írásmű főhőse között, a büszkén bevallott szomorúságnak, ennek az egész világot
