Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-01-01 / 1. szám - Kritika - Egri Viktor: Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

sebeket üt? Amig az író önmagával szemben gyakorolja, elfogadható, de kétessé válik, amikor megsebzi környezetét.

Tudjuk persze, csak a kíméletlenségig menő vallomás lehet hiteles, az író ki akar tapintani, fel akar fedezni mindent, a csúnyát és szépet egyaránt, figyelő intellektusa megkötés nélkül, mohó megszállottsággal és tévedést nem ismerő biztonsággal kutat és nem bízza magát soha idegen tapasztalatokra. Az a kíméletlen, vetkőztető mód, ahogy gyermekéveiről, a szülői házról, a szülőkhöz és testvéreihez való viszonyáról, a kassai iskoláról, kiterjedt rokonságáról, nevelőiről, a gimnázium papjairól és ifjúságának váltakozó, mindig érdekes környezetéről beszámol, azt a megdöbbentő hitet kelti, hogy kíméletlenségével megkönnyíti írói munkáját. Könyörtelen és szinte felelőtlen, mert írásának egyetlen célja van: a művészi tett.

Vallomásának két kötete megerősít abban a hitünkben is, hogy teljesen asszociális lélek, akit csak írósága tart izzó nyugtalanságban. Az élmény csak annyiban érdekli, hogy szemlélje és írássá formálja. Amikor visszapillant, érezzük, hogy emlékezete alig hagyja cserben, kitűnően emlékezik tehát, de nem találja fontosnak, vajjen a jellemzett környezet rajza pontos-e, fontos valójában az írás hőfoka és az a biztos írói attitűd,, ahogy bevezet bennünket a családba és beleavat titokzatos testi és lelki törvényszerűségébe. Lelki felfedező útra megy velünk és nagyon friss és éber emberlátásával gazdagon megajándékoz egy sereg embernek hiteles és intim rajzával. A vallomások első kötetében egy urifiú szimatol a családban és a környező kis világban, éber kalandösztönnel kotor és kutat az évek színes emlékeiben. Ahogy a házukban élő két zsidó családnak életét nézi és néhány szóval jellemzi vagy a kisváros felfedezett örömtanyájában megéli első szerelmi kalandját, olyan bravúros írói munka, melynek a mai modern magyar szépprózában alig van párja.

Fontos valamennyi emléknél, hogy egyik sem viszi a családba, az író azokat a fonalakat követi, melyek kivezetik a családból és elmagányosítják. Már valahol az emlékei kezdetén felbukkan a lázadás ösztöne és egy rejtett hang rezonál, hogy el kell szakadni mindentől, ami szokottat és megkötöttet jelenthet. Nem tűr baráti kapcsolatot,, amikor nyűgnek érzi, mindig van ereje, hogy lerázza magáról. A lázadó, aki szökik mindenhonnan, előbb csak muzsikus rokonától, aki meghívja egy előkelő svájci szállodába; — megszökik,, mert finnyás urifiú volta nem bírja, hogy a ven