Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Féja Géza irodalmi szemle

igéi bátorságra kapjanak. De vannak saját 'igéi is és van sajátságos elbeszélő hangja, eredeti íze, ami mai prózánkban egészen ritkaságszámba megy.

Tamási Ábelje a havason keresztül a világba, a társadalomba, a más'ik világrészbe vándorolt, hogy végül is és mindörökre visszatérjen az erdőbe, a természetbe, ahonnét elindult. Az utak nemcsak egy figura kalandjait ábrázolták, hanem a népi magatartást és a népsorsot. A világ a háttere a trilógiának, még; pedig egy frissen teremtett világ, mert a nagy mesélő elég bátor volt ahhoz, hogy mindeneknek „égi mását" adja. S az „égi más": csupa lényegités egyrészt, másrészt pedig csupa könnyedség, szökellés, vidám játékos mozdulat. A prózaíró Tamási magában Viseli a költő kozmikus életérzését, anélkül, hogy a prózát egy kissé is lírává oldaná. Alkotóerőinek kémiája a legszerencsésebb s egészen egyedülálló a mai irodalomban.

Karácsony Tamási trilógiájának csak az alapvonalait tartja meg. Egy falusi molnár fia városi kistisztviselő lesz s tengődik, míg állásából egy leánnyal szemben tanúsított fölényeskedéséért ki nem dobják. Mire viszszatér a faluba, apját halva találja s egykettőre visszazökken az elhagyott életbe. Az új színen megjelenik a régi lány is, kibe most már végzetesen beleszeret s utána megy a városba, ámbár a lány közben szelíden elejti. Parisba kerül, komolyabban folytatja szobrászkodását, majd hazatér. Szerencsétlen házasságának likvidálása után kisfiával a kezében ismét visszamegy a falujába.

Ha nem volna Karácsonynak egészen gazdag költői kedélye, a regény felette gyarló dolog lenne. Tele van bántó naivitásokkal, másrészt azonban e naivitások föllbuggyanása hinti tele alig felejthető szépségekkel. A regény ifőalákját olykor bálbúiként rángatja s hiába keressük benne Ábel végtelen természetességét és életességét. De van egy alakja a „Vakarcs", a malom kis szolgálója, véle tiszta remeket csinált Kará